Féltem egy kicsit Hornby ezen regényétől, mivel a Pop, csajok, satöbbi nem győzött meg maradéktalanul, és szívesebben olvastam volna tőle másról (mivel azok meg tetszettek), mint zenéről. Aztán kiderült, hogy habár vitathatatlanul vannak párhuzamok Hornby sokak által nagyon kedvelt regényével, nekem mégis sokkal nagyobb élmény volt, egészen bele tudtam feledkezni a keserédes, melankólikus sztoriba. Ehhez biztosan hozzájárult, hogy a főszereplők, Annie és Tucker nagyon szimpatikusak voltak, összes hibájukkal és nyüglődésükkel együtt, Duncan meg olyannyira az ellentétük (vagyis egy kis genyó), hogy imádtam minden sort, ami a leégéséről szólt. Érdekes, hogy ugyanúgy nem érintett a probléma, mint a Pop, csajokban (akkor azt gondoltam azért nem tetszett, mert távol áll tőlem a téma), de mégis annyira beszippantott a történet, annyira szorítottam a happy endért, mintha egy romantikus lányregényt olvastam volna. És aztán Hornby ebben is  a szokásos zseniális megoldást hozza, tud úgy boldog véget írni, hogy az ne csöpögjön, az ember mégis megnyugtatóan tegye le a könyvet, azzal a tudattal, hogy ennek pont így kellett végződnie. Most már persze lassan rájövök (ahogy haladok előre az életműben), hogy ez ugyanúgy hozzátartozik egy jó Hornby regényhez, mint a párkapcsolati problémák boncolgatása vagy a fanyar humor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.