Mint már írtam nemrégiben, három Gaiman került fel idén a várólista csökkentős polcomra. Az első nagyon tetszett, és most ez a második talán még jobban. Az Anansi fiúk egy nagyon szép történet volt, olyan, amikor sóhajtasz egy jólesőt, amikor becsukod a könyvet. Pontosan megfelelő elegye a misztikusnak és a valóságosnak, a vidámnak, szívmelengetőnek és izgalmasnak. A legjobb Gaiman, amit eddig olvastam. Gaiman ebben a könyvében tulajdonképpen már az Amerikai istenekben is feltűnő Anansinak (aki egyébként a nyugat-afrikai és karibi folklór meghatározó alakja, egy pók és emberi alakban is létező lény), illetve az ő fiainak szentelt egy teljes regényt, amit van, aki kevésnek talál az eredeti nagyregényhez képest, de én meg annyira szerettem annak a világát, hogy tőlem aztán Gaiman bármelyik fő- illetve mellékszereplőről írhatna önálló történetet, én szívesen olvasnám. Főleg, ha ilyen színvonalon csinálja, mint az Anansi fiúkban. Mert volt ebben sok lélek, humor, emberi kapcsolatok, nekem ezek a részek tetszettek a legjobban és kevésbé a misztikum, de azt meg úgy adagolta a szerző, hogy amikor pont eluntam volna magam, hirtelen megint jött a való világ, ami meg jobban érdekelt. Persze a londoni hétköznapokat is átszőtte a természetfeletti, Floridáról és a Szent András szigetről már nem is beszélve. És itt kell megemlítenem, hogy mennyire jók voltak a helyszínek, és mennyire élettelien, színesen mutatott be Gaiman mindent, ahol csak a szereplők megfordultak, legyen az egy kis lakás, iroda vagy egy hotel. Az élő, lélegző színtereket pedig megtöltötte húsvér szereplőkkel, mindegyiküket szinte láttam magam előtt, és több közülük nagyon a szívemhez is nőtt. Tipikusan az a szórakoztató, picit elgondolkodtató könyv volt, amit nagyon szeretek. Persze nem kell világmegváltást várni tőle, de pont az a nagyon korrekt, nagyon kompakt regény, ami nem tőr nagy babérokra, de mégis szinte minden sora betalál.Legalábbis nálam, mert azért arra rá kellett jönnöm az idők során, hogy van azért ezekben az egymásra találásokban egy-egy történettel egy nagy adag szubjektivitás, jelen könyv tükrében nevezhetném ezt misztikumnak is. Mindenesetre ez mondjuk életem párjának is tetszett, úgyhogy csak van bennünk valami közös. ;-)

2014-es kiadás az Agavétól, tesómtól kölcsönözve. A Temető könyvéhez képest, ahol fanyalogtam, ez megint egy jól sikerült borító. Elegáns a fekete-fehér, nagyon jó a pók, mint a történet központi figurája. A madár meg a lepke nekem már egy kicsit sok, de még elmegy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.