Viszonylag átlagos alapötletre épül John O'Farrell könyve, hiszen számtalan emlékezetkieséses történetet olvastunk, láttunk már filmen, én mégis mindig szívesen fogadom az ilyesmit, van benne valami izgalmas számomra. A férj, aki elfelejtette a feleségét be is váltotta az ehhez fűzött reményeimet, minden benne van, ami egy ilyen sztorihoz kell, korrekten megírva, nem hangosan röhögős, de azért oldalról-oldalra megmosolyogtató poénokkal, szimpatikus figurákkal, nem nyálas romantikával, és még kis tanulsággal is. Persze a jó élményhez talán az is kellett, hogy nem vártam rettenetesen sokat, sőt mivel nem volt körülötte különösebb rajongás, attól is féltem, hogy talán egészen érdektelen lesz ez a könyv. Szerencsére nem lett az, végig lekötötte a figyelmemet, aranyos, kedves, könnyed történet, mindamellett minőségi, nem gagyi, úgyhogy én inkább ezt ajánlom, ha könnyed strandkönyvre vágytok, mint a sok silány haddnemondjammiket. És ha az ember házas, vagy hosszasabban él párkapcsolatban, a főhős és felesége hibáiban magunkra is ismerhetünk, és ha ügyesek vagyunk, nem kell amnéziára ébrednünk ahhoz, hogy még sok boldog együtt töltött évre számíthassunk. Mostanában én a magam részéről nehezen viselem az életmód- és/vagy pszichológiai tanácsadó könyveket, viszont nagyon szeretem, ha tanulhatok valamit a szépirodalmi művekből e téren, vagy jelen esetben egy egyszerű szórakoztató kis regényből is.

2014-es kiadás a Cartaphilustól, kedves ismerőstől kölcsönözve. A borítója rettenetesen semmitmondó, megérdemelt volna valami szebbet, figyelemfelkeltőbbet. A fentebb látható külföldi borítók nekem sokkal jobban tetszenek, pedig azokban sincs semmi különösebben nagy ötlet.

Kedves ismerőseink Piliscsabán laknak, és ők ajánlották, hogy menjünk el egyszer a Walterbe. Mivel ez az étterem is az benne van az ország legjobbjainak százas listájában, nem volt kifogásunk az ötlet ellen. 

A látogatás még június elején történt, egy forró vasárnapon, a teraszon volt asztalunk, nagyon kellemes, rusztikus környezetben, levendulákkal, fűszernövényekkel. A fiatal pincér srác udvarias, ugyanakkor határozott és hozzáértő volt. Előételt nem rendeltünk, tanulva a múltkori kalandunkból a Pipacsban. Főételnek én nyulat ettem sütőtökkel és körtével:

Tibor vaddisznót lecsós körettel:

Katinka a gyerekkínálatból választott roston sült halat krumplipürével:

Desszertnek én Rákóczi-túróst ettem tejföl sorbet-val:

Katinka és Tibor pedig Lúdlábat punch sorbet-val:

Minden isteni volt, az árak az ilyen színvonalú éttermeknek megfelelőek. Inni pannonhalmi bencés vizet kértünk, pont akkor vezették be, Tibor mondta is a pincérnek, hogy olvasott róla. Kellemes ízvilágú, kár, hogy otthonra viszonylag macerás beszerezni, mert nem tudsz hatos kartonnal venni mondjuk a Sparban. Gondolom exkluzívabbnak szánják. Összességében a Walter is abszolút megállta a helyét közepesen szigorú ítélőszékünk előtt, ez egyben számomra lassan azt is jelenti, hogy az ilyen 12-13 pontos  (a Gault&Millau szerint) éttermekben már nagy biztonsággal nem érhet kellemetlen meglepetés.

Csillagfürt. Kertünk egyik új lakója.

- Molytali a Csücsökben: teraszon, borongós, de kellemesen meleg időben, áfonyás- camembert-es meg sonkás-gombás melegszendvics, limonádé, mangós chai latte (hideg!), jó társaság. A végén még beugrottunk a dm-be is, és találtam új fajta, kis csomagos papírzsepiket, tök jó díszítéssel. Imádom ezeket!

- Wellnessezés Zalakaroson. A hotel nem volt egy óriási durranás (beszámoló később), de azért pihentünk, együtt voltunk, és az idő is szép volt. Odafelé meg ettünk lángost a földvári strandon.

- Szomszédasszonyom ajánlásának köszönhetően találtam egy iszonyat jó virágost a piacon, vettem is tőle egy-két évelőt. Marha jó cuccai vannak.

- Kész lett a terasz burkolása (beszámoló később).

- Zseniális ez a Sült zöld paradicsom! Nem is tudom, miért nem olvastam eddig.

- És végül a nyár slágere számomra azt hiszem ez lesz.

- Vettem málnát a vásárcsarnokban és ezzel hivatalosan megnyitottam az idei málna-szezont.

- Már tavaly felfedeztük, hogy milyen jó kis különleges fagyik vannak a Meki melletti fagyizóban, most megejtettük az idei első fagyizásunkat is ott, én levendulás-fehércsokisat ettem.

- snitt.hu: mint valaki megjegyezte, most már felváltva tudom görgetni a molyos és snittes frisseimet, ez valami frenetikus! Úgy érzem magam, mint a kezdeti molyos időkben, csak itt már ismerek egy csomó embert, és így még jobb.

- Voltunk a Benettonban, a család minden tagja kapott tök jó nyári darabokat, én egy virágmintás inget. És erről megint eszembe jutott, hogy észre kell vennünk, ha az álmaink valóra válnak (Még ha meglehetősen materiális természetűek is.), mert ifjú koromban a Benetton valami nagyon menő és elérhetetlen volt, most meg csak bemegyek az ETO-Parkba, és bevásárolok.

- Újra nézek Agymenőket, a héten sikerült egy jó csomó részt lenyomni, köszönhetően annak, hogy Katinka egy barátnőjénél nyaral.

A régi Nizza, a regény egyik helyszíne. Na erről pl. szívesen olvastam volna még. Meg a vidéki magyar uradalomról is, a másik érdekes helyszínről, de ott is a legfőbb történés a bagzó macskák leírása volt.

Az a baj, hogy már nem nagyon emlékszem a Nyughatatlanokra, így nem is nagyon tudom igazán folytatásként értékelni jelen kötetet, bár az is lehet, hogy ha emlékeznék, akkor is kicsit lógna a levegőben ez az egész történet. Az első rész után maradt kérdéseimre nem kaptam választ, legalábbis nem érzékeltem megvilágosodást, ez a történet meg önmagában nem kötött le annyira, határozottan gyengébbnek éreztem, mint az előzőt. A szerintem teljesen felesleges közönséges erotizálás itt is megvolt, ezt nem tudom, miért kell egyébként csinálni, de nekem jobban tetszett volna kicsit több lelkiség, szép századeleji hangulatok, mert így inkább a mocsok volt túlsúlyban. De nem csak a lélekábrázolás volt kidolgozatlan, a sztori sem ragadott magával, bár maga az alapszituáció, a nem halló (Kicsit bajban vagyok: szabad ma azt mondani, hogy süket, vagy az nem pc?) fiú, és ennek a fogyatékosságnak az akkori kezelése határozottan érdekes volt. Valahogy mégsem tudta kihozni a szerző ebből a nagyon jó alapanyagból a maximumot. Minden tiszteletem Szécsi Noéminak (Mert nem véletlenül olvasom sorra a könyveit, az egyik legjobb kortárs magyar írónak tartom.), de a Gondolatolvasó szerintem hagyott maga mögött kívánnivalót bőven. Pl. jobban lehetett volna játszani a címmel is, és nem csak érintőlegesen megemlíteni. Remélem, hogy az utolsó rész, majd meghozza a várt teljességet, és végre kiderül mi végre is ez a trilógia, mert jelenleg nem értem a koncepciót, valahogy olyan érzésem van, hogy a szerző random módon belekap ebbe is meg abba is, aztán hadd szóljon. Én egy igazán élvezetes sorozattól azért valamivel több összeszedettséget várok. Úgyhogy hajrá, kedves Szécsi Noémi, lehet még szépíteni, várom a következő kötetet!

2013-as kiadás az Európától, a városi könyvtárból kölcsönözve. A borítókép tetszik, szépen visszaadja a kort, meg hogy a testvérpárról lesz szó. Tetszett az is, hogy a fejezetcímek külön oldalon voltak, jó volt a papír minősége is, szóval a külcsín jobban bejött, mint a belbecs.

Vannak olyan könyvek, amiket nem kergetsz, nem hajtasz, hogy de nagyon el szeretnéd olvasni, nem nagy reményekkel vágsz nekik, sőt esetleg halogatod őket, mert nem érzed a vonzást, vagy csak gyengén, aztán meg mégis nagyon betalálnak. Ez a könyv is ilyen volt: kölcsönkértem, aztán ültem rajta, aztán még egy kicsit ültem rajta, tulajdonképpen azért kerítettem végül sürgősséggel sort rá, mert már leégett a fejem, hogy milyen régóta nálam van. (Persze a tulajdonosa többször biztosított róla, hogy ne izgassam magam, hála neki ezért, de mégis ciki volt már egy idő után.) Aztán ahogy elkezdtem olvasni, elég hamar rájöttem, hogy a szinte kötelező körként letudni kívánt könyv mennyire jól csúszik, mennyire olvasmányos, ugyanakkor igényes, vicces, de elgondolkodtató és torokszorító is egyben, van benne egy csipetnyi természetfeletti, ami meg főleg vicces, szóval olyan igazán nekem való. Pedig egyébként nem nagy durranás az egész, egy-két jó ötlettől eltekintve semmi kiemelkedően egetrengető nincs benne, eszembe is jutott közben, hogy így nézne ki egy sütis krimi, ha Joanne Fluke tudna úgy írni, mint Edward Kelsey Moore. Annyira hasonlóak voltak a figurák, csak itt nem cukrászda volt, hanem étterem, ami központi szerepet játszott, meg persze ott volt a szegregáció témaköre, de egyébként meg azok a tipikus amerikai szituk, amelyekről kiderült, hogy nem is annyira unalmasak, ha jól vannak megírva. Mert mindig kell az a bizonyos plusz egy igazán jó könyvhöz, valami kifinomultság, intelligencia, stílusérzék, mindegy, hogy fehérekről szól a történet vagy feketékről, mindegy hogy hol játszódik, és az is mindegy, hogy egy nagy fekete ember vagy egy aprócska fehér nő a szerző. Ezt bizonyította be most A szikomorfán születtem, amelynek már a címe is bizsergető (telitalálat ez a magyar fordítás), ez kezdett el először vonzani benne, és áldom az eszem, hogy végül engedtem ennek a nem tolakodó, diszkrét hívásnak, különben emlékezetes olvasmánytól fosztottam volna meg magam.

2014-es kiadás az I.P.C.-től, kedves ismerőstől kölcsönözve. Nekem a kötet külleme kifejezetten tetszik, megvan benne a könnyedségnek és a komolyságnak az az elegye, amely a könyvre is jellemző.

- Sikerült végre mályvarózsát szerezni. Az enyémek még nem ilyen szépek, mint a képen, kicsit kókadoznak, de remélem megmaradnak, mert így egy régi álmom teljesülne.

- Kánikula: bár nem jutottunk el a strandra, de én sokakkal ellentétben így is imádom ezt az időt. Nem kell fázni, nem kell gondolkodni, hogy mit vegyél fel, és balzsamosak az esték. Különösen most, hogy ismét lehűlt a levegő, kívánom vissza a hőséget. Bár az is igaz, hogy legalább a mályvának talán jót tesz.

- Zeneiskolai évzáró: a vonószenekar egy csodálatos részletet adott elő a Gyűrűk Ura filmzenéből.

- Iskolai évzáró: végre összejött, amire Katinka évek óta várt, ő vehette át az osztályból a könyvet az igazgatónénitől. A műsor is jó volt, a másodikosok a Kedvesemet énekelték nagyon vicces átköltésben. Aztán meg pizzázás a Széchenyi téren. Ja, és sikerült végre normálisan befonnom a gyerek haját  a nagy eseményre.

- T. S. Spivet- a film. Nekem a könyv is nagyon tetszett, és kivételesen sikerült jól átültetni a vászonra.

- Balea málnás-citromfüves folyékony szappan, aminek nem csak isteni az illata, hanem dizájnban is tökéletes a fürdőszobába.

Nemrégiben még azt írtam, hogy sorra veszem a könyvtárban a paleos könyveket, de aztán Posta Renáta (akit egyébként elég jónak tartanak a témában) könyve úgy felhúzott, hogy azt mondtam, fenébe a paleoval, nem idegesítem én magam tovább ezzel a hülyeséggel, keresek inkább más utakat. Azóta olvastam három olyan könyvet is, amely nagyjából azt írja, javasolja, amit én is gondolok, most ezekről írok röviden.

Az első volt ebben a tematikában a Mayes házaspár szakácskönyve, amely a toszkán, mediterrán étrendet mutatja be. A kötet nagyon alapos, átfogó gyűjteménye az olasz ételeknek, a receptek többsége nem is bonyolult, és még az alapanyagok is beszerezhetőnek tűnnek. Az anekdoták, kísérő szöveg is hangulatos, így receptek mellett újra el tudom viselni az ilyesmit, mert valahogy teljes könyvet már ilyen témában (külföldre költözünk) nem nagyon, valahogy untatott ez a téma az utóbbi időben. Képileg viszont sokkal többet vártam, a mai világban, amikor már egy mezei blogger is olyan étel- és tájfotókkal áll elő, hogy szemed, szád eláll, egyáltalán nem nagy durranás Mayes-ék kötete.

A második egy angol dietetikus és mesterszakács társzerzőjének könyve a koleszterincsökkentésről. Na ez már képileg is nagyon vonzó volt, és rendkívül informatív is emellett. Nem tartom magam tájékozatlannak a témában, de rengeteg új és hasznos információhoz jutottam, és a receptek is abszolút használhatóak voltak ebben a kötetben is. A címoldalon a citromos-fokhagymás csirke szerepel, amit én aztán Nigella nyomán tökéletesítettem, de a többi recept is annak a jegyében született, ami mindhárom jelen bejegyzésben tárgyalt könyvben szimpatikus: nem életszerűtlenül, hajuknál fogva előráncigált ötletek, hozzávalók mentén, hanem ésszerűen, kis odafigyeléssel, alapismeretek elsajátításával vezet rá egy olyan életformaváltásra, amely a hétköznapokban is hosszútávon megvalósítható.

A harmadik kötet Vrábel Krisztina könyve, aki iránt már kifejeztem rajongásomat. Továbbra is fenntartom, hogy ez a nő vérporfi, hihetetlen jól, és ami számomra nagyon fontos, egyszerűen, ötletesen főz. Bár könyve címében benne van a diéta szó, annyira egyszerűen követhetőnek, szinte lemondás nélkülinek tűnik a módszer, hogy ha lehet még szimpatikusabbá vált a szerző számomra. A kötet képileg is tökéletes: hangulatos, ízléses. Most végre megnéztem a  szerző blogját is, és mondhatom ez lesz az új függőségem, mediterrán-mániásoknak kötelező.

- Győrfeszt: hatalmas volt az Intim Torna Illegál, meg bírtam a Bieberst és a Mary Popkidzet is. Jó idő volt, jó hangulat, ettem valami gyros-szerű tök finom lepényt, meg ittam cidert és mojitot. Jövőre is megyünk mindenképp.

- Egyesületi családi nap: sok duma, nevetés, tinci-tánci, kaja-pia hegyek. Különösen finom volt a jégbe hűtött akácszörp, ilyet még nem ittam, meg a hagyományos rétesek közül a körtés-kakaós. Ja, és a zsíros kenyér rozéval, nincs is annál jobb.

- Walter vendéglő, Perbál. Hamarosan beszámoló. Utána hűsölés és beszélgetés jó barátaink teraszán, és estefelé még egy szelet  fincsi sajtkrémtorta is belém fért.

- Csodás loncillat a teraszon, hála a szomszédoknak. Még tovább emeli a most már mindennapossá vált vacsora, borozgatás, beszélgetés hármasának fényét.

-Halvány rózsaszín, natúr árnyalatú körömlakk az Avontól. Nagyon tetszik a színe, és úgy néz ki tartós is lesz, úgyhogy valószínű ez lesz nálam idén a nyár lakkja.

- Itt volt nálam egy pesti barátnőm, akivel már nagyon régen találkoztunk. 

- Szikomorfán születtem. Nagyon kellemes olvasmány.

Valószínűleg soha a büdös életben fel nem figyelek erre a könyvre, ha nem kerekedik pillanatok alatt akkora kultusz körülötte, hogy csak kapkodtam a fejemet. A marginálisan előforduló negatív vélemények valahogy elkerülték a figyelmemet, úgyhogy nagy lelkesedéssel hoztam haza a könyvtárból, mondván, ez a könyv annyira tetszett teljesen különböző embereknek is, hogy nekem is biztos isteni élményben lesz részem. Főleg, hogy Tibor előbb olvasta, mint én, és lelkendezett, hogy régen nem olvasott ilyen jót, még Ovénél is jobb. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ő azért azt egy kicsit finnyázta, nem viseltetett olyan feltétel nélküli rajongással iránta, mint én. 

Hát sajnos nem lett olyan jó, mint Ove, sőt a közelébe se ért, bár voltak arra utaló jelek, hogy lehetett volna ebből valami egészen különleges, és néha pillanatokra meg is értettem a nagy hisztériát, de sajnos mindent összevetve a végére nekem csak közepes maradt.  A szituációt meg a könyvet a félbehagyástól nekem egyértelműen a főszereplő személye mentette meg. Mark Watney annyira szimpatikus figura, hogy valószínűleg bármilyen történetet elvinne a hátán. Olyan humorral, optimizmussal, találékonysággal és kitartással áll ahhoz a nem egyszerű problémához, hogy ott maradt a Marson, mintha csak az utolsó buszt késte volna le az éjszakában. Először még a technikai leírások is pont ezért tetszettek, hogy hú de ügyes, okos ez a Mark, ő aztán nem adja fel, akkor sem, amikor a legtöbben már csak lefeküdnének a sarokba, és várnák a halált. Egyébként valamennyire természetesen életszerűtlen, hogy ő mindent túlél, mindig van új ötlete, sosem hamvad el a lelkesedése, de ez nem lenne baj, mert néha szeretem az ilyen heroikus történeteket, valahogy inspirálnak, erőt adnak. Ezzel a regénnyel is az volt a bajom csak, hogy egy idő után számomra marha unalmassá és olykor követhetetlenné váltak a tudományos részletek, jobb lett volna egy kicsit több lelkizés, Mark elfilózhatott volna az élet dolgairól a maga kis vicces stílusában, na azt imádtam volna. Így csak maradtak a tényleg elég jó poénok, amelyek azért nem voltak annyira gyakoriak, hogy ellensúlyozzák a fizikai-kémiai-botanikai fejtegetések szárazságát.

Persze egy ilyen hallatlanul népszerű könyvet meg is kell filmesíteni. Először nem tudtam elképzelni Matt Damont Mark szerepében, mert a múltkor valamelyik filmjében úgy nézett ki, mint valami hentessegéd, de most, hogy láttam a trailert, egészen megbarátkoztam vele, és várom már, hogy vásznon is láthassam ezt a történetet. Ha az amerikai filmek stílusára gondolok, talán úgy jobban el is jut a szívemhez.

2014-es kiadás a Fumaxtól, a városi könyvtárból kölcsönözve. A borító és a könyv egész kivitelezése tetszik, ízléses, igényes, tartós, jól forgatható.

Most már azt hiszem, biztosan állítom, hogy Kate Morton is belépett azon szerzők közé, akiknek minden könyvét el akarom olvasni. Legújabb kötetét anyósomnak vettem meg, de előtte elolvastam, úgyhogy két legyet  ütöttem egy csapásra, mert kellemes órákat szereztem magamnak, és remélem a megajándékozott is így lesz majd vele. Az ausztrál írónő ugyanis ismét mesterit alkotott, nem is tudok semmit felhozni a könyv ellen, pedig jó kétharmadánál tudtam a legnagyobb csavart (Ha erre nem jössz rá, és elesik az állad, gondolom még nagyobb élmény a regény.), és egy icipicit hiányzott az angol kastély, mint a Morton könyvek eleddig megszokott helyszíne. Viszont volt azért barátságos és otthonos vidéki udvarház, hangulatos londoni jelenetek, és a szerzőnő szülőhelyéről is olvashattunk jó pár oldalon keresztül. A cselekmény szövevényes, fordulatos, izgalmas, a stílus most végre minden erőltetettségtől, modorosságtól, fura szóalkotástól mentes, úgyhogy azt hiszem, az eddig olvasottak közül ez a legjobb regénye Mortonnak. Mondjuk azért a fordítás hagyott némi kívánni valót maga után: például hallottatok már fagyi készítő hűtőgépről? Mert én nem, annál inkább jégkockakészítőről. Ez azért szerintem óriási baki, ezt minimum egy szerkesztőnek észre kellett volna venni. Emellett csak egy-két kicsit sántító mondatot találtam, de összességében mint fentebb is írtam, nagyon gördülékeny, jól olvasható volt a szöveg. A történet pedig az eddigiekhez képest egy kicsit kevésbé vadromantikus, egyáltalán nem gótikus, de nem baj ez, én most élveztem az abszolút logikus pszichológiailag helytálló történetvezetést. Ez most annyira jó élmény volt, hogy szakmányban olvasnám a Mortonokat, de a helyzet az, hogy jelenleg megjelent az összes eddig írt könyve magyarul, tehát izgatottan várom, mikor rukkol elő valami újjal. 

2014-es kiadás a Cartaphilus-tól, ajándékozás előtti olvasás. A borító teljesen korrekt, ízléses, színben, mindenben. Passzol is a könyv hangulatához. A kötet a féltégla-méret, és a kemény borító ellenére jól forgatható, kézre álló, és nem mellesleg strapabíró. Kihullott volna a hajam, ha pont most, amikor utána el akarom ajándékozni, futok bele egy első olvasás alatt széthulló példányba.

- Virágzik a hársfa. Ez az egyik legédesebb illat. amit el tudok képzelni, olyan emlékeket hordoz, hogy mindig valósággal beleremeg a lelkem, amikor megérzem.

- Győri Édes Napok: ez nem egy nagy szám rendezvény, lehetne sokkal jobban is csinálni szerintem, de azért ki szoktunk menni, és idén is zsákmányoltunk finom macarone-t: chai latte és kecskesajt-bacon ízesítésűt.  Utóbbi valami hihetetlen finom volt!

- Szülinap a nagy családdal: vacsi a teraszon, Aperol Spritz-hegyek.

- Esténkénti bicózás.

- English Tea Shop Slim Me-tea: zöld tea gyömbérrel, ginzenggel és acai bogyókkal.

- Balea Limited Editon trópusi illatokkal: ananász, kókusz, mangó és társai. Imádom az ilyeneket, úgyhogy vettem is rögtön háromféle tusfürdőt, meg kétféle testápolót.

- Könyvesbolti olvasás a Lírában: nagyon vicces csávó ez a Cuvellier. 

Mint már írtam, volt mit ünnepelnünk május vége felé közeledve: szülinapom, házassági évforduló, na meg Katinka belső vizsgái is mind ötösre sikerültek. Úgyhogy fogtuk magunkat és egy péntek estére helyet foglaltunk a győrújbaráti Pipacsba. Egyszer már próbálkoztunk a hellyel, anyák napján szerettünk volna ott enni, de akkor telt ház volt. Most szerencsére volt hely, meg közeli parkoló is, így csak egy kis sprintbe került, hogy a zuhogó esőben (akkor volt az a pár napos özönvíz) fedél alá kerüljünk. Az étteremben ekkor még nem volt vendég rajtunk kívül (este hatkor), engem mondjuk ez cseppet sem zavart, de Tibor azért parázott, hogy igaza lesz a sógornőmnek, hogy nem jár ide senki. Családi kapcsolataink egy része ugyanis Győrújbaráton lakik, de nem voltak még a Pipacsban, mert pont szemben van vele a Sarokház (amely méltatlanul túlértékelt vendéglátóipari egység szerintem), ahol ők törzsvendégek, és mégis hogy venné ki magát, ha átpártolnak a konkurenciához. Mondjuk így utólag konkurenciának nem nevezném, a két éttermet nem lehet egy napon említeni, teljesen más súlycsoportban vannak, ezt az is bizonyítja, hogy a Pipacs bekerült az ország 100 legjobb étterme közé a Gault Millau szerint 12 ponttal. Összehasonlításképpen: nagy kedvencünk, a Viator, 13 pontos, tehát a művelt franciák szerint a Pipacs csak egy hajszállal marad el tőle.

A hely nem túl nagy, de nagyon barátságos, tetszettek a színes székek meg a tábla a falon, tényleg franciás, bisztrós hangulatot sikerült ide varázsolni. Meleg időben szerintem a terasz is nagyon kellemes lehet, nem kizárt, hogy még az idén azt is kipróbáljuk.

A pincéreknek is franciásan hosszú kötényük van, ezt mindig nagyon bírom, és nagyon kedvesek, nincs semmi tudálékosság meg sznobság. Mivel először egyedül voltunk, természetes volt a sürgölődnek körülöttünk, de amikor kezdett megtelni a hely sem vesztett a színvonalából a kiszolgálás, végig készségesek, de nem tolakodóak voltak.

A választék szerintem kielégítő, főleg, hogy a sima étlap mindig kiegészül az úgy nevezett Piacos ételekkel, amelyek a fekete táblán szerepelnek, és mindig az idénynek megfelelő alapanyagokból készülnek, most a spárga, eper és rebarbara volt soron. Én rögtön innen választottam előételt, grillezett kecskesajtot spárgával. Aztán Tibor is azt kérte.

De előtte még felszolgálták az étvágygerjesztő falatkákat, ami csirkecombfilé volt rántva,  kis szószocskákkal (paprikás és vaszabis) meg puha kenyérrel:

Főételnek én malacot ettem petrezselymes krumplipürével, meg isteni lilahagyma-lekvárral, ami sajnos lemaradt a képről:

Tibor bárányt evett zöldborsóval:

Katinka pedig parmezánban sült jércemellet grillezett zöldségekkel:

Isteni volt a főételem, de egy részét átruháztam Tiborra, hogy tudjak desszertet enni, málna fagyis creme brulée-t választottam:

Katinkának is sok lett a kaja ( nagyon bőségesek voltak az adagok), így az övét meg elcsomagoltattuk, hogy beleférjen még a desszert. Ő természetesen csokisat választott, mint mindig:

Összességében nagyon meg voltunk elégedve mindennel, úgyhogy mint fentebb is írtam, biztos visszajövünk még ide. A számla pedig átlagos volt, az ár-érték arány mindenképpen kiemelkedő. Inni csak vizet ittunk, mert csak később fedeztem fel, hogy van házi limonádéjuk, de legközelebb azt is biztos kipróbálom.

- Szülinapos, házassági évfordulós, Katinka vizsgaeredményeit ünneplős vacsora a Pipacsban. Hamarosan beszámoló.

- Előtte mozi: Tökéletes hang 2., sok nevetés, jó zenék.

- A kertbe rózsát, nyári orgonát, kukacvirágot (Na, ezt a szót ki ismeri?) és büdöskét ültetni.

- Újra  Kate Mortont olvasni.

- Újkrumpli hegyek: krumplisaláta és rakott krumpli.

- Pünkösdi nyitott pincék Szekszárdon: napfényes délután az özönvíz után, Németh János pincéje előtt üldögélni, borozgatni és zsíros kenyeret tömni magunkba.

- Katinkával közös kedvenc motivációs zene:

-  Vettem francia levendulát a bejárati ajtó mellé, és cuki kis rózsaszín évelő szegfűt a kertbe. A pipacs meg magától nyílik.

- Spárga hollandi szósszal, füstölt lazaccal és fűszervajas bagettal.

- Takler Flört: a fehér és a vörös változat is isteni és nagyon pénztárcakímélő az ára.

- Új Backman, már most imádom! Ezt kértem tesómtól szülinapomra.

- Molytali a Fűszeresben: jó társaság, jó kaják (lazacos bagel, karamellás csokitorta). Az epres latte is finom volt, de az áfonyás smoothie-juk nem jött be annyira, túl markáns volt benne a banán számomra.

- Rigók és egyéb madarak a kertben.

- Idei első teraszon olvasás.

- Egynyári kaland. Aranyos kis sorozat.

- Időfutár. Új függőség.

- Szülinapi garázdálkodás a C&a-ban: sárga csíkos póló és kék csíkos melegítőfelső.

- Szülinapomon jöttem haza reggel, a rádióban ez szólt, és ahogy feltekertem a hangerőt, és átjárt a zene, arra gondoltam, hogy mennyire hálás vagyok a Jóistennek az életemért...

Kerstin Gier időutazós sorozata után nagy volt a lelkesedésem, úgyhogy olvastam tőle már egy romantikus-vicceset is, és most az új trilógiájának már a  második kötetét. Az elsőt sikerült bő egy éve kivégezni, de akkor nem írtam róla, biztos úgy gondoltam, majd egyben, de most nem bírom ki, hogy ne lelkendezzek megint, különösen, hogy a harmadik kötetre még várni kell.  Ismét nagyon jóleső németül olvasás volt, Gier egyértelműen az én szerzőm, imádom az ilyen intelligens, mégis könnyed stílusú szerzőket, egy szebb világban csak ilyen regényekből állna  a szórakoztató irodalom. Ja, és a humora is isteni.

Gier új sorozatában is ott a misztikum, amely lassan már nem hiányozhat az ifjúsági irodalomból, az ötlet teljesen új, legalábbis én még nem olvastam ilyesmit, hőseink ugyanis egymás álmaiban járnak ki-be. Az alapötletből természetesen következik az izgalmi faktor, emellett meg ismét van középiskolai romantika meg intrikák, fordulatos családi élet, és mindez a londoni felsőbb körökben, egy hangulatos házzal, kutyákkal, macskákkal, sütikkel, vicces dumákkal.  Annyira világszínvonalú az egész, hogy tekintetbe véve Gier régebbi trilógiájának sikerét magyar piacon is, nem értem, miért nem jelent még meg nálunk az első rész sem. Még a gondolattal is elkezdtem kacérkodni, hogy nekem kéne lefordítani. 

Az első kötet  2013-as, a második 2014-es kiadás a Fischertől, mindkettő kedves ismerőstől kölcsönözve. A második borítója nekem határozottan jobban tetszik,  talán a kedvenc türkiz miatt. Mindenesetre finomabb, kevésbé hatásvadász. Kicsit lehetne egységesebb is a sorozat külleme, ez a másik trilógiánál jobban sikerült, de még mindig a jobb, ízlésesebb borítók közé tartozik mindkettő.

- Virágoznak az akácfák a környéken, csodás az illatuk.

- Spontán dumaparti és sörözés-borozás-ropizás a szomszédokkal péntek este.

- Szombaton egyesületi bicikli túra Ladamérra, közben a megállókban Magnum Creme Brulee, chlis chips és meggyes cider fogyasztása. Hazaérkezvén meggyújtottuk a tüzet, a gyerekek virslit sütöttek, mi meg tömtük magunkba a chorizot  lilahagymával, rusztikus bagettal és rozéval.

- Vasárnapi ebéd: lassan sült citromos csirke Nigella receptje alapján, harmonika krumpli a Végtelen spagettiből, Frittmann Irsai Olivér.

- Kék alapon fehér pöttyös muszlinblúz a H&M-ből és fehér gézsál a C&A-ból. 

- Papajás, lime-os krömlakklemosó-lapocskák a Müllerből.

- Hamarosan megjelenik G. Szász Ilona új könyve, Szegedi Katalin illusztrációival.

- Vettünk jegyet a Győrfesztre.

- Találtam egy cuki új kastélyszállót.

Etoni diákok csoportképe. Egy hasonló képnek és egy elit fiúiskolának a könyvben is nagy szerepe van.

Parsons tavaly tért vissza sok éves kihagyás után az életembe, akkor ezt írtam róla, meg ezt. Mivel második próbálkozásra azért meggyőzött arról, hogy tud ő, ha akar, biztos voltam benne, hogy a krimijét is el fogom olvasni. Pláne azok után, hogy Rowling micsoda kitűnőséget alkotott ebben a műfajban. Nem tudom egyébként, miért tört rá az angolokra a krimi-írhatnék, most már tényleg csak azt várom, Hornby mikor áll elő valami ilyesmivel. Parsons szintén sorozatot indított, csakúgy mint kolléganője, és ha nem is voltam annyira elragadtatva tőle, határozottan jól sikerült ez is. A főhős, lányával, kutyájával, loft-lakásával és egyéb életkörülményeivel együtt nagyon szimpatikus, ez mondjuk alap szerintem ahhoz, hogy az ember a további részeket is szívesen vegye majd kézbe. A krimi része teljesen korrekt volt, egy-két logikátlanságtól és valószínűtlenségtől eltekintve szépen haladt a végkifejlet felé, fordulatosan fenntartotta az érdeklődést, és közben ügyesen elvarrt minden szálat, az egy cím kivételével, mert feltűnik ugyan a gyiloktáska, mint olyan, többször is a történetben, de hogy mi az igazi jelentősége - azon kívül, hogy figyelemfelkeltő szó - arra nem jöttem rá. A prológus mondjuk nekem kicsit durva volt, meg az egész történet hangulata inkább skandináv krimis, amit ugye nem olvasok, mert a férjem szerint nem nekem való. Most is mondta, hogy vigyázzak, mert az eleje nem fog tetszeni, de ha azon túl vagyok, már nem lesz bántódásom. Nem is lett, egy-két véres jelenettől eltekintve határozottan kellemes volt, olykor egyenesen kedélyes az egész, de mint mondtam végig ott lappangott a mocsok, amit mondjuk A.C., vagy akár Rowling is sokkal finomabban tud csomagolni. Így, ha kíváncsi is vagyok a folytatásokra, mindenképpen a férjem lesz az előzsűri, mert nem akarok magamnak rossz álmokat. A második rész egyébként már van angolul, és érdekesnek hangzik.

2014-es kiadás az Európától, a városi könyvtárból kölcsönözve. Valahogy nem sikerült rendesen összerakni ezt a kötetet, mert mindenki panaszkodik, hogy esnek kifelé a lapjai. Ezen mondjuk nagyon begurultam volna, ha saját lett volna, és súlyos ezreseket áldoztam volna rá. Kár érte, mert egyébként egy nagyon szép ízléses címlapképe van, sokkal jobb, mint a külföldi Harry Hole-utánzatok.

Nagyon hirtelen jött ez az utazás, nem terveztünk idén városlátogatást, mondván, másra kell a pénz, de aztán Tibornak céges dolga akadt Barcelonától 50 kilométerre, és úgy gondoltuk, ezt a lehetőséget nem lehet kihagyni. Úgyhogy rohamlétekkel ment a repjegyfoglalás (Austrian-nel repültünk Bécsből), meg a szállodafoglalás, aztán azon vettük észre magunkat egy szombat reggel, hogy a repülőn ülünk. Jó korán ment a gép, és Barcelonában szuper könnyen bejutottunk a városba busszal, úgyhogy tíz órakor már a Plaça de Catalunya-n a Hard Rock Café shopjában voltunk, és beszereztük otthon maradt Katinkánknak a vigaszdíjat, a kötelező pólót (van már ilyenje Koppenhágából és Stockholmból is). Ezek után gondoltuk, megkeressük a hotelt, hátha be lehet már jelentkezni, vagy legalább otthagyni a cuccot, úgyhogy elkezdtünk lefelé sétálni a Ramblán. Ez az utca rám nem tett különösebben nagy benyomást, tele volt turistacsalogató kütyüárussal, és a virágosok is, amelyekről az útikönyv ódákat zengett, elég gagyik voltak, nálunk egy jobb boltban ezerszer szebb csokrokat kötnek. De azért már itt is megvolt a barcelonai fíling, a kovácsoltvas erkélykorlátok meg a színes spaletták, és legalább az első kötelező kört letudtuk. Mondjuk aztán még sokszor jöttünk erre, mert a szállodánk egy ezzel párhuzamos utcában volt, közel a kikötőhöz. Meg is találtuk könnyedén, kész is volt a szobánk, a szálloda mindent összevetve eddigi utainkat tekintve a legjobb volt: fiatalos, modern, tiszta, és jó volt a reggeli is. Na, meg marha közel volt minden. 

Egy kis felfrissülés után el is indultunk felfedezni a belvárost, megnéztük a Boquería piacot (nem voltam tőle elájulva, bár tagadhatatlanul rengetegféle zöldség, gyümölcs meg tengeri herkentyű volt), bebarangoltuk a gótikus negyedet meg a Bornt, ez nagyon kellemes rész volt, kis utcácskákkal, szép régi házakkal, egyedi kis üzletekkel. Ettünk az egyik téren egy nem túl drága, de nem is túl nagy hatású menüt, aztán megnéztük a Ciutadella parkot, amelyben éppen valami  nagy össznépi dzsembori volt, így nem sokat láttunk a helyből sajnos. Mindenesetre voltak pálmafák meg szabadon élő papagájok mindenfelé, tetszettek nagyon a platánok is, de összességében nem voltam lenyűgözve a növényzettől a városban, sokkal több és szebb virágot vártam. Estefelé még megkerestük a Butifarringot, amit itt ajánlottak. Nem volt rossz a kéksajtos, kolbászos szendvics, amit ettünk, de hiányoltam belőle a zöldséget, és ez sajnos az egész ott tartózkodásunk alatt bánatom volt, hogy a katalánok nem nagyon zöldségesek én viszont igen.

Másnap felültünk a városnéző buszra, a Barcelona City Tourt ajánlották a szállodában (mert van többféle is), egy napos jegyet vettünk rá, úgyhogy elhatároztuk, hogy először végig megyünk a zöld, aztán meg a narancssárga vonalon. Bár egy kicsit hűvös volt aznap, azért nagyon jó döntés volt a buszozás, a nagy távolságok miatt igazán csak így tudta az ember megnézni az összes nevezetességet. Először a Sagrada Família-nál szálltunk le, de nem mentünk be, csak megcsodáltuk kívülről, meg fényképeztünk egyet-kettőt. Az időbe se fért bele, meg sajnáltuk is a pénzt a belépőre. Mondjuk, ha két napos jegyet vettünk volna, az lett volna az ideális, mert akkor több helyen le tudtunk volna szállni, és még több mindent megnézni, így csak a minket leginkább érdeklők kerültek sorra, a többit meg a buszból láttuk, meg a fülhallgatónkban szóló szöveget hallgattuk meg róluk. Következő megállónk a Güell park volt, ide be is mentünk, érdemes is volt, jót sétáltunk, nézelődtünk. Utána visszamentünk a Plaça de Catalunya-ra, és átszálltunk a sárga vonalra. Ez a Montjuïc-ra ment, és itt csak a Jardins de Miramarnál szálltunk le, mert már benne jártunk a délutánban és a cél az volt, hogy este kilencre odaérjünk a Plaça d'Espanya-ra, mert akkor kezdődött a Font Mágica műsora, és előtte még valamit kajálni is akartunk. Ha Katinka velünk lett volna, biztos megnézzük a Poble Espanyolt is, ami szintén ezen a vonalon volt, és egyfajta skanzen, meg ha több időnk van, elmegyünk a busszal a stadionba is, szóval még egyszer hangsúlyozom, hogy aki teheti, inkább kétnapos jegyet vegyen a buszra, mert egy vonalra kell azért egy nap, ha igazán mindenre kíváncsi az ember. A híres kút zenés, fényes műsora nem volt számomra semmi extra, közben el is eredt az eső, úgyhogy még esernyővel is jól eláztunk, mire visszatrappoltunk a szállodába. 

Harmadik nap már túl voltunk minden kötelező körön, úgyhogy nagyjából csak lődörögtünk, megnéztünk egy-két Gaudí-épületet  az Eixample negyedben, amelyeket az útikönyv ajánlgatott, aztán kisétáltunk még egyszer a kikötőbe, beültünk egy Starbucksba (rengeteg van egyébként a városban), és csendesen szemlélődtünk. Búcsúestként pedig beültünk a Plaça Reial egyik elegáns éttermébe, és végre ettük egy igazi jó vacsorát egy üveg fehérborral. Ez a tér szerepelt A szél árnyékában is, és utólag bánom, hogy nem barangoltunk egy kicsit a regény helyszínei szerint, szívesen megnéztem volna a Tbidabo villáit is pl., de hát mindent nem lehet. Majd talán egyszer még visszamegyünk Katinkával, és akkor. 

Utolsó nap volt Tibor megbeszélése, reggeli után kimetróztunk a bérelt kocsiért, aztán elautóztunk Ódena-ba, és amíg Tibor tárgyalt, én olvastam. Abban a kisvárosban nem volt semmi látnivaló, de mákunkra teljesen útba esett Montserrat, ahol megnéztük a kolostort, sétálgattunk. Lélegzetelállító és egyben félelmetes a kilátás meg az autóút is, úgyhogy azért egyrészt hálás voltam, hogy láthattam ezt a szép helyet, másrészt meg azért, mert épségben fel- és leértünk. A repülőtéren leadtuk az autót, aztán még ettünk, ittunk, vásároltunk, és végül egy kissé viharos repülőút után éjfélre értünk Győrbe. Összességében nagyon élveztem ez a kis kiruccanást, de azért nem teljesen értem, hogy lehet Barcelona Európa harmadik leglátogatottabb városa, csak Párizs és London előzi meg. Azért annyival nem tud többet szerintem, mint a többi hasonszőrű. Azt mondják, talán a foci miatt is, meg persze a jó idő, amiből most azért olyan sokat nem tapasztaltunk, de hát városnézéskor nem is az a cél, hogy folyjon rólunk a víz. Az esőt a már említett egy este kivételével viszont megúsztuk.

- Orgona a vázában.

- Tavaszi zápor.

- Anyák napja: Katinka saját költésű felirata a táblán, ajándék könyv, ebéd a Belgában.

- Az év első 30 fok körüli hőmérséklete: szoknya, szandi, langyos este.

-  Katinka zeneiskolai koncertje az Öt Templom Fesztivál keretében. Nyárias délutánon a puritán szépségű református templom hűvösében ülni, anyai büszkeség, szép zenék, és még az utolsó tök jó parkolóhelyet is elcsíptem. Az más kérdés, hogy 200 forintom bánta, hogy nem vettem észre, hogy négy után már nem kell jegyet venni, de több is veszett Mohácsnál. :-)

- Megkezdődött az eperszezon, ezentúl hetente háromszor látogatom az Árpád úti zöldségest. Ráadásul fincsi magnélküli szőlőjük is van.

- Nyitott ablakkal autózni, miközben Papp Szabi énekel.

- Rebarbara-csatni ismerőstől kapott rebarbarából.

- Alverde mangóvajas, articsókás testápoló.

Volt ugye a Százéves ember, aki kimászott az ablakon, és kedvenc lett, mert olyan jókat nevettem rajta, most meg itt van Az ember, akit Ovénak hívnak, és kedvenc lett, mert amellett, hogy szintén hangosan kacarásztam, mellette pityeregtem is jócskán, amit azért szeretek néha. Mindkét könyvet svéd szerző követte el, a címek hasonlósága meg már nem is csoda, mert tele van a padlás manapság az ilyen jellegű címekkel, amelyeket van, aki nem szeret, de nekem (biztos a hozzájuk köthető jó élmények miatt) bejönnek. Ove történetének ultramagas beszippantási-faktorát az is példázza, hogy az utolsó oldalakat Barcelonából hazatérve olvastam a repülőn, amikor a viharban a férjem szerint mindenki imádkozott, hogy szerencsésen földet érjünk, én meg csak mosolyogtam meg sóhajtoztam, és közben potyogtak a könnyeim, és az egész mizériából szinte semmit nem érzékeltem, csak Ovét láttam magam előtt, meg a kis terhes csajt, a mamlasz férjét meg a kiscsajokat, a kövér szomszéd fiút, és még sorolhatnám a furábbnál furább figurákat, akik a végére egytől egyig belopták magukat a szívembe. Egy csetlés-botlás az egész könyv, de az a fajta, amikor mindenre van megoldás, mindenből kikerekedik valami jó sztori. És ehhez jönnek még Ove emlékei, amelyekből egyre jobban kiviláglik, hogy Ove nem csak egy zsémbes öregember, hanem rengeteg érték lapul a zord külső mögött. Ove története arra tanít, hogy ne az első benyomás után ítéljünk, merjünk közelebb kerülni embertársainkhoz, jelen esetben szomszédainkhoz, mert ha jobban megismerjük őket, csodás élményekben lehet részünk. Amellett, hogy a könyv rettenetesen vicces sok helyütt, a következő pillanatban, vagy furcsa módon egyszerre felemelő és megható. Nem coelhósan és szájbarágósan, hanem egyszerűen de nagyszerűen mutat be egy csomó hétköznapi szituációt, azt üzenve, hogy lehet így is, jobban és szebben, valamiféle erkölcsi mércét mutatva, amely lassacskán mintha kihalna a világból. Legalábbis Ove szerint. Aztán rá kell jönnünk, hogy mindenkiben ott szunnyad a jó, a segíteni vágyás, persze ki így, ki úgy tud hasznossá válni, fényt hozni a másik életébe, hiszen nem vagyunk egyformák, és jó ez így. Ahogy Ove kénytelen kelletlen kimozdul a komfortzónájából, úgy fedezzük fel mi is, vele együtt az élet napos oldalát, és fordítva is, hite a hűségben és a munkában, a régi ideálokban egy felgyorsult, sznob világban, talán minket is jobbá tesz kicsit. És így marad ez a könyv örökké velünk, ahogy a legjobbak. Ja, és ne feledkezzünk meg a macskáról sem, mert egy macska csak jobbá tehet egy könyvet, ha Ove esetében nehéz is a szintet még magasabbra emelni.

2014-es kiadás az Animustól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Jól forgatható masszív kis kötet, a címlapképen meg ott van Ove a kék öltönyében meg a macska, úgyhogy mit is mondhatnék...

- Barcelona. Beszámoló később.

- Az ember, akit Ovénak hívtak. Részletesen szintén később.

- Itt voltak tesómék, Emma egy aranyvirág, édes kis jó illatú veszedelem.

- Zsolti ballagása. Család, nevetés, és ebéd a veszprémi Historante étteremben, ahol a jó kaja mellett nagyon kellemes volt a környezet és kedves a kiszolgálás. Dúzsi rozé ugyanitt.

- Még ballagás előtt mentünk el kocsit mosatni, és várakozás közben hallottam ezt a számot. Ez a legújabb melankolikus kedvenc.

- Ma délelőtt meg vásárlás az Árkádban, Zara, Tchibo (kávézással - fahéjas, csokis latte). Alexandrában, amíg a család megvette az anyák napi könyvemet, én a kamaszkönyveket nézegettem, és találtam ezt meg ezt.Találkoztunk egy rég nem látott jó ismerőssel és láttam csodaszép sportcipőket is.

- Befutott végre a villanyszerelő, akit már hetek óta hajkurásztam, és befejezte az elmaradt dolgait, így most már sehol sem lógnak ki vezetékek a házból. Áldásos tevékenysége folytán többek között lett kaputelefonunk és kültéri lámpánk, amelyek a fenti képen láthatóak.

- Katinka  barátnőjénél aludt, így végre meg tudtunk nézni két 16 karikás filmet (Hogyan rohanj a vesztedbe, Tammy), amelyek nem voltak túlzottan egetrengetőek, de határozottan felnőttes érzés volt.

- Szombaton és vasárnap is Tibor főzött, én meg pihengettem meg Pinteresteztem, tisztára rá vagyok kattanva.

- Szombat este a Macskákat néztük az Arénában, élveztem nagyon. Bár fülembe csengtek a régi hangok a lemezről, azért ez az új nemzedék is nagyon jól nyomja, Koós Réka pl. ezerszer jobb Grizabella, mint Almási Éva.

- Ültettem levendulát a hálószoba előtti virágágyásba, mondjuk nem a tervezett ALDI-sat, mert amikor csütörtök délután fél négykor már a második üzletükben sem volt egy darab sem az aznapra meghirdetett akciósból, fogtam magam és megálltam a temető melletti virágosnál, ahol régebben mindig vettem a muskátlikat. Vissza fogok szokni hozzájuk, mert nagyon jó dolgaik vannak, volt például mindenféle fűszernövény, amire majd szintén szükség lesz, ha végre elkészül a terasz.

- Vettem Tchibo-ban farmerdzsekit, a próbababáról kellett leszedetnem, mert nem volt már kis méret, de ez most színben, fazonban is tökéletes, a régiből ugyanis kifogytam.

- Egy csomó jó könyv van itthon a könyvtárból: A marsi, Az ember, akit Ovénak hívtak, Fvonk + egy rakat előjegyzés, kölcsönkönyvek garmadája, várólista-csökkentősök. De most úgy döntöttem, hogy ez nem frusztrál, hanem próbálom a jó odalát nézni a dolognak: egy ideig nem fogok unatkozni, az biztos.

- Katinka elment ma reggel Egerbe a gyakorló iskolák kórusainak országos találkozójára, és kicsit könny szökött a szemembe, amikor arra gondoltam, hogy ez lesz az első iskolás jellegű különalvása, meg arra is, hogy micsoda fantasztikus élményei lesznek majd, amilyenek nekem is voltak a debreceni kórusversenyen annak idején.

- Élvezem a tavaszt: a napsütést, a kellemes meleget, a harsogó zöldet, a virágzó fákat és bokrokat, a madárcsicsergést és az illatokat. És holnap Barcelona! :-)

Szeretettel köszöntök mindenkit a könyv világnapja alkalmából, és csak annyit tudok mondani: olvassatok, mert jó! ;-)

Ez egy nagyon szimpi, egyszerű de látványos étel a könyvből, a harmonikakrumpli házi ketchuppal.

Meserajongóként nagy izgalommal vettem kézbe Vrábel Krisztina könyvét, amelyben mesehősökhöz köthető recepteket ígér. A könyv gyönyörű, a receptek használhatóak, de én a mesékből egy kicsit többet vártam. Mert megjelenik egy-egy illusztráció, hosszabban, rövidebben meg is indokolja a szerző, hogy miért éppen azt az ételt főzte a könyv ihletésére, de én valahogy hosszabb részleteket vártam, és egy kicsit adekvátabb indoklásokat, mert így inkább csak olyan érzésem van, hogy egy nagyon jó kis gyerekekkel főzős szakácskönyvet eléggé erőltetett módon szeretnének a Pagony (egyébként remek) kiadványainak marketingeszközévé tenni. Elég lett volna szerintem az alapkoncepció, hogy milyen klassz dolgokat lehet főzni a gyerekeknek, a gyerekekkel, megspékelve egy-két jó tanáccsal, hogy miként szerettessük meg pl. a különböző zöldségeket az ifjakkal, és nem kellett volna belekeverni Boribont és társait. Egyébként meg le a kalappal Vrábel Krisztina előtt, mert a receptek tényleg fantáziadúsak és egyszerűek, helyes a kísérőszöveg, és még a fotókat is ő készítette. Meg persze autentikus az egész, hiszen két fia van, és eteti őket a házi koszttal láthatólag, meg jól be is vonja őket a főzésbe. Közben eszembe jutott, hogy volt egy nagyon hasonló kötet is, a Tejbegríz, amit tavaly olvastam, és vétkesen hanyagul nem írtam róla. Ott mondjuk volt egy csomó irodalmi szöveg, változó minőségben, viszont kevés volt a recept (azokat Mautner Zsófi kreálta). Úgyhogy akkor lehet választani, aki inkább receptekkel megbolondított mesekönyvre vágyik, azt ne a Végtelen spagettiben keresse, viszont korrekt, jól használható szakácskönyvként még akár megvételre is ajánlom, és nem csak kisgyerekeseknek.

2013-as kiadás a Pagonytól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Ahhoz képest, hogy puhakötés (persze a jófajta) nekem nagyon időtállónak tűnik, a dizájn pedig nagyszerű, szemet gyönyörködtetően türkiz. :-)