A főhős számolja az autókat, amikor iskolába megy, ha öt piros autó jön egymás után, az jót jelent, de ha sárgák, akkor rosszat, és ilyenkor nem is hajlandó semmit  csinálni az iskolában. 

Egy autistákról szóló filmről olvastam az imént, és erről beugrott, hogy hoppá, hoppá, még nem is írtam a Kutya különleges esetéről, pedig abban a hiszemben lógattam itt a lábam az utóbbi időben, hogy már behoztam minden lemaradásomat. Úgy látszik Haddon egyébként mostohagyermek nálam, mert most, hogy kerestem, mit írtam arról a könyvéről, amelyiket tavaly olvastam, semmit nem találtam, úgyhogy ezek szerint az is elmaradt. Pedig jó volt az is, egy kedves, vicces, ufós könyv, amit ráadásul németül olvastam, úgyhogy igazán megérdemelte volna, hogy írjak róla. Már akkor terveztem, hogy lassan ideje lesz sort keríteni a Kutya különöse esetére is, csak akkor úgy tűnt, csak a megyeiben lesz meg, oda meg még a mai napig nem iratkoztam be. Mindenesetre most hirtelen szembejött a városiban is, az új könyveknél, úgyhogy lecsaptam rá iziben, hiszen ez Haddon leghíresebb, már-már kultikusnak számító könyve. Ebből a szempontból egy icipicit csalódás volt, ami magyarázható persze a sokéves várakozással, de azért egy tökéletes könyvnek minden pillanatban tökéletesnek illik lennie. Haddon könyve tehát nem tökéletes, legalábbis számomra, viszont egy jól olvasható,, érdekes és intelligens regény.  Ma már hemzsegnek az autistákról, és főleg az aspergeresekről szóló könyvek, filmek, de Haddon könyve még nagyon az elején volt ennek a hullámnak, és épp ezért, mint úttörő vállalkozás is értékelendő. Engem eleve érdekel a téma, meg a szerző stílusát is bírom, egyszerű ugyan, de nem úgy, hogy kitéped a hajad az igénytelenség láttán, hanem tudatosan szikár, jól hozva ezzel az alapszitut is, hiszen itt egy gyerek beszámolóját olvashatjuk. Hitelesen, alaposan mutatja be ennek az állapotnak a velejáróit, ugyanakkor mellétesz még egy izgalmas nyomozást is. Így ez a könyv szerintem meglehetősen szórakoztató, ugyanakkor tanulságos is sok szempontból, sok mindenen elgondolkodhatunk vele kapcsolatban, nevelésről, családról, toleranciáról. 

2010-es kiadás az Európától, a városi könyvtárból kölcsönözve. Tetszik nekem ez a borító, színességével, grafikájával mutatja azért, hogy ez a könyv félig-meddig azért ifjúsági (bár szerintem felnőttként is élvezhető, sőt), de a régi fekete is jó volt. Szeretem az ilyen egyszerű, igényes, művészi borítókat.

Az ötletet Katától vettem, de nem a hagyományos módon, csütörtökre időzítve fogom megcsinálni, mert a csütörtököm annyira tele van, hogy testem-lelkem nem kívánja még a blogolást is. A péntek délelőttöm viszont szinte mindig szabad, már érzem a hétvége szelét, úgyhogy ideális alkalom arra, hogy egy kicsit átgondoljam, milyen örömök értek az elmúlt héten. Ezzel egyidejűleg megszűnik a Heti zene rovata, mert a látogatottságból ítélve, kutya se volt kíváncsi rá, viszont itt is lesznek majd zenék.

- Elkészült az idei év és egyben a házban az első kaspós ültetésem, a fenti képen látható.

- A kertben is minden szépen hajt, amit a ősszel, illetve pár hete ültettünk.

- Regisztráltam a Pinterestre.

- Fehér blézert kerestem a ballagásra, és csodálatos módon, tele volt vele az Árkád, pedig máskor azt tapasztalom sokszor, hogy pont az nincs, amit keresek. Sikerült is megvennem a legolcsóbbat, tetszik is, csak az az egy bánatom van az egész üggyel kapcsolatban, hogy végül háromnegyedes ujjút kellett vennem, mert a hosszú ujjúak egytől egyik a térdemig értek (36-os méret!). Most vagy én vagyok amorf, vagy a ruhákat 190 centis anorexiásokra gyártják.

- Egyesületi parkrendezés után tűzgyújtás, szalonnasütés, sajtosrúddal, házi pálinkával, apátsági olaszrizlinggel, és sok nevetéssel.

- Hosszú idő után újra voltunk a Vaskakasban. Bár a gyerek már nagyrészt kinőtt a bábszínházból, de azért ezt a János Vitézt megkockáztattuk. Kicsit többet vártam, de én akkora rajongójuk vagyok, hogy minden előadásukra elmennék legszívesebben. Esetleg a jövőben majd Emmát cipelem magammal. Utána pedig a Széchenyi téren ebédeltünk, barátokkal, jó időben. Csak azt sajnálom, hogy a Pálffyban annyira kommersz a kaja, igazán megérdemelne ez a szép tér egy menőbb éttermet.

- Befejeztem az Abigélt, eszméletlen jó volt, világszinten az egyik legjobb ifjúsági regény szerintem.

- Hallottam a Kronehiten Andreas Bourani új számát. Adel Tawil mellett ő a nagy kedvencem jelenleg a német zenében. Ez a két bevándorló családból származó srác gyönyörű, akcentus nélküli, lágyan elomló (ezt se nagyon hallottátok még ebben a kontextusban :-)) németséggel énekel, dallamos, intelligens a zenéjük, líraiak a szövegeik. 

- És végül: vettünk repjegyet, és lefoglaltuk a szállodát Barcelonába. Hirtelen ötlet volt, Tibornak céges ügyben kell mennie, én meg kísérem, összekötjük a kellemest a hasznossal. Egy hét múlva utazunk!

Amikor tavaly megvettem az Abigélt a gyereknek ajándékba, döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én ezt a könyvet (egyetlenként Szabó Magda regényei közül) nem olvastam még, csak a filmet láttam vagy ezerszer. Így került fel hát ez a kötet az idei várólista-csökkentéses listámra, és bár már április van, ez az első kötet, amit el is olvastam már ebből a kupacból. Jó kezdete ez ennek a kihívásnak, mert a regény minden sorát élveztem, még úgy is, vagy pont azért, hogy közben folyamatos fülembe csengtek a filmbéli szereplők mondatai, hanglejtései. Ismét azt kell mondanom, hogy a sorozat egy nagyon jó adaptáció, szöveghűen adja vissza a történetet, és a szereplők is nagyon eltaláltak, kevés kivételtől eltekintve pont olyanok, ahogy Szabó Magda megírta őket. Rengeteg ifjúsági regénnyel a hátam mögött állíthatom, hogy ez a könyv világszínvonalú, bátran megállja a helyét más bentlakásos iskolákban játszódó regények mellett. Van itt minden, ami egy ilyen kötetbe kell, titkok, iskolai élet, barátságok és egy kis szerelem. Mindig is tudtam, hogy Szabó Magda egy zseni volt, és ez most újra bebizonyosodott: határtalan eleganciával, mégis olvasmányosan, az emberi lélek legapróbb rezdüléseit is hitelesen bemutatva tárja elénk Gina feledhetetlen történetét. Először féltem, hogy nem fogom-e unni, hiszen betéve tudtam már a történetet, de úgy érzem, ez az az örök kedvenc, amit még rengetegszer el tudnék olvasni, és a filmet is meg fogom nézni még sokszor. Hallom, hogy van, ahol kötelező, én is azzá tenném mindenhol. Tele van igazán erkölcsnemesítő epizódokkal, ugyanakkor lélegzetelállítóan izgalmas, fordulatos, könnyekig megható, és még a szövege sem régies nagyon. Persze nem tudom, a fiúk mit kezdenének vele, de egy lánynak szerintem még ma is nagy élmény, bármennyit változott is a világ azóta.

2013-as Móra kiadás, saját példány. Nem rossz rajta ez a filmből vett kép és az egész színvilág elegánsan, visszafogottan üzeni, hogy lányregényről van szó, de nekem jobban tetszik a csíkos könyves, Abigél-szobros változat, és akár egy teljesen új, modern borítót is el tudnék képzelni hozzá.

Jó régen olvastam az első könyvet Ishigurótól, a Ne engedj el! akkor nem győzött meg teljesen, vártam a következő élményt a szerzőtől. Majdnem három évi várakozás után pedig sikerült még egy regényét elolvasni, és most úgy érzem, jó lenne végigolvasni az eddigi életművét, ugyanis ezzel most nagyon a szívembe talált. A főkomornyik szabadsága többek számára ismerősebb lehet a film címével, A napok romjai sokunknak emlékezetes filmélmény. Most hogy olvastam, szinte a fülembe csengtek a film mondatai, olyan érzésem volt, hogy olvastam már én ezt a sztorit, pedig biztos voltam benne, hogy nem, csak a filmre emlékeztem. Tegnap még gyorsan meg is néztem, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, ha azt mondom: ez az alkotás kivételesen jó példa arra, amikor egy könyvet hitelesen, szöveghűen visznek vászonra. Nagyon szép, torokszorító történet, filmen is meg könyvben is, a könyvben persze még több narrációval, még több kacifántos, kifinomult, mégis jól olvasható mondattal. Remek a jellemábrázolás, abszolút hihető az egész sztori, és hogy a szerelem mellett még ott a politika is, szintén bravúros történetszállal, az csak hab a tortán. És mindez nem terjengősen, vontatottan, 600 oldalban, hanem frappánsan, minden felesleges sallangtól mentesen egy kisregénybe sűrítve. Le a kalappal! Az ilyenekért jó olvasni, és az ilyen olvasmányélmények tükrében gondolok leginkább arra, hogy nincs nekem időm az unalmasra, nem olyan jóra, középszerűre, amikor ki tudja, hány ilyen remekmű vár még rám a polcokon. Ja, és a helyszínt, az angol vidéki kastélyt, a Downton Abbey-feelinget már nem is mondom.

1992-es kiadás az Európától, a városi könyvtárból kölcsönözve. Egyszerű, modern könyvtáras borító, tetszik a türkiz, mondjuk az nekem mindig, egyik kedvenc színem. Ugyanakkor el tudnék képzelni ehhez a regényhez egy kicsit romantikusabb, művészibb, figyelemfelkeltőbb borítót, hátha úgy többekhez eljutna. És most nem a filmborítósra gondoltam, hanem valami olyasmire, ami fentebb látható.

Az első regény, amit ebben a témában olvastam az utóbbi időben, minő véletlen, szintén egy női krimi volt. (Úgy látszik, ez az én bűnös szenvedélyem! :-) Esmahan Aykol kötete már jó régen, 2005-ben jelent meg, magyar nyelvű folytatásról viszont nincs hír. Nem mintha a szerző egyébként olyan rettentő termékeny volna, mint mondjuk M.C. Beaton, de azért írt még vagy három további részt. Aykol főszereplője egy német nő, ez valószínű abból is adódik, hogy a szerző Berlinben is élt, meg mindig  jópofa alapvetés egy könyvhöz, hogy miként boldogul egy külföldi egy idegen országban, pláne ha az még egy kicsit egzotikus is, mint Törökország. A Boszporusz Hotel  az előző bejegyzésben írt jegyeket hordozza magán, de még a jobbik fajtából, elég vicces volt például, meg számomra hangulatos a helyszín miatt. Persze ebből lehetett volna több, meg szebben megírt, de még így is alapvetően jól szórakoztam.

2005-ös kiadás az Ulpius-tól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Szerintem egész jó a címlapkép, de a főszereplő a könyvben egy tízessel idősebb, mint ez a vörös nőcske. 

A másik kötet, amely szintén Isztambulban játszódott, Ian McDonald sci-fije, a Dervisház. Nagyon érdekes volt az alapötlet, még a műfajt alapvetően kerülőknek is megnyugtató lehet, hogy csak 12 év múlva játszódik, és ezért nyilván olyan sokban nem tér el a miliő a maitól. Persze vannak mindenféle technológia újítások, de azért jórészt inkább egy thriller az egész, de sajnos a számomra oly idegesítő stílusban megírva, hogy bármennyire is izgatott a történet, mert az elég csavaros meg szövevényes volt, a felénél mégis abbahagytam. Pedig voltak nagyon jó ötletek, és elismerem, hogy az átlag szórakoztató irodalomból sok tekintetben kimagaslik a kötet, de sajnos nekem nem annyira szépirodalmi, hanem inkább irodalmiaskodó volt, erőltetett és kacifántos, de láttunk már ilyet az igazi irodalmi nagyságoknak kikiáltottaknál is, sőt. Mindenesetre elmeséltettem magamnak a férjemmel, mert ő végigszenvedte, hogy mi  lett a sztori vége, és azt mondhatom, hogy összességében elhiszem, hogy sokaknak tetszik, mert érdekes, izgalmas, ötletes, de nekem ez a stílus nem csúszik annyira. Isztambul viszont egyre jobban érdekel, el lehetne ott tölteni egy kis időt, csak sajnos a férjem nem annyira szeretne menni. Főleg a Kuzguncuk nevű városrész izgat (fenti képen látható), ott lakott a regény egyik mellékszereplője, és nagyon bájosnak tűnt már leírás alapján is, képeken meg igazi mesevilág.

2012-es kiadás az Ad Astrától, kedves ismerőtől kölcsönözve. A könyv megjelenése tökéletes, illik a műfajhoz is, szép, ízléses.

Le vagyok maradva a könyves bejegyzésekkel, mint a borravaló, úgyhogy most megpróbálom összeszedni magam, és visszamenőleg írni az elmúlt időszak könyveiről. Itt van elsőnek Jacqueline Winspear Maisie Dobbs-sorozatának első kalandja, amely az Ulpius könnyed krimijei között látott napvilágot már 2013-ban, de valószínű nem lehetett nagy siker, vagy nem tudom, mi történhetett, mert a második rész viszont csak idén jelent meg. Úgy vagyok ezekkel a sorozatokkal, amelyben önjelölt nyomozónők (Agatha Raisin, Daisy) derítenek fényt nem túl csavaros bűntényekre, hogy bár bizonyos addiktivitás felfedezhető bennük, vagyis újra és újra felmerül bennem, hogy kéne még ezekről a hölgyekről olvasni, mert kíváncsi vagyok a sorsukra, kriminek és úgy általában olvasmánynak viszont inkább a gyengébb kategóriába tartoznak, ezért próbálom inkább lebeszélni magam a folytatásokról, mert különben értékesebb olvasmányoktól veszik el az időt. Így voltam most ezzel a kötettel is, hogy bár a végén volt egy jó kis csattanó, és ez egészen érdekes megvilágításba helyezte a folytatásokat, ezenkívül stílusban is viszonylag elfogadható volt, de azért nem kellett különösebben nagy önmegtartóztatást gyakorolnom, hogy  ne szaladjak a könyvtárba a következő részért. Nem volt úgy igazán semmi eredeti benne, bár főúri házakról mindig szívesen olvasok, itt nem volt semmi plusz, amitől elaléltam volna, a háború meg nem annyira érdekel, úgyhogy ha nem is untam, semmiképpen sem éreztem sürgető vágyat, hogy faljam a lapokat. Szerencsére ez egy rövidke, egyszeri szórakozásra szánt könyvecske, annak meg jó volt, de néha tényleg azt gondolom, hogy csak vesztegetem az időmet ezekkel. Szerencsére nincs több ilyen jellegű sorozat, ami érdekelne, úgyhogy a feladat most csak az, hogy próbáljam legyőzni a kíváncsiságom, és ne hozzam haza a további részeket, mert úgy is csak bosszankodás lenne a vége.

2013-as kiadás az Ulpius-tól, a városi könyvtárból kölcsönözve. A kötet egész megjelenése, tipográfia, fejezetek, a szokásos, ezekhez a sorozatokhoz illő, ezt szeretem, könnyen olvashatóak, forgathatóak, ugyanakkor elég strapabíróak ezek a kötetek. A borítóképpel viszont (ami Agatha Raisinnél pl. mindig lenyűgöz) most nem voltam megelégedve. Rendben, hogy visszaadja a kötet hangulatának melankolikus sötétségét, de lehetett volna ezt szebben is, ez a kor rengeteg gyönyörűséget kínál képileg, hangulatilag, és én ezt szeretném látni a borítón is. Persze leginkább ezt szeretném olvasni belül is, de ez már más kérdés.

Kilátás az apartmanból, szemben a pályák egy kis része.

Tizedik jubileumi síelésünk volt ez az idei Flachauban, és talán ez volt eddig az egyik legjobb év. Végig szikrázó napsütés, kellemes hőfokok, de azért abszolút vállalható hóviszonyok. Mindig márciusban megyünk, a jó idő meg a kedvezmények miatt, és mindig van rendes mennyiségű hó is, de volt már olyan év, amikor borúsabb, ködösebb volt, meg olyan is, amikor kásásabb volt már a hó a nagy melegben. Én minden évben úgy indulok el, hogy minek nekem ez a hülyeség, csak kínzom magam, olyan, mint egy edzőtábor, de most annyira jól éreztem magam, hogy mondtam a családnak, ha jövőre is elkezdek nyavalyogni, csapjanak le. A síelés valóban megerőltető, meg sokszor félelmetes is, de azért ennyi idő után (már vagy 20 éve síelek) azért meglehetős rutinra tettem szert, plusz amióta fogytam, meg gyalogolok, valószínű az állóképességem is nagyobb. Rengeteg pálya van, lehetne mindenfelé menni, de mi nagyjából egy útvonalat szoktunk bejárni, az is épp elég hosszú és változatos. Ha belegondolok, hogy micsoda helyeken voltunk Flachau előtt, ez maga a csoda. Széles, hosszú pályák, a pirosak is kellemesek, nincs csákányos felvonó (utálom), csak fűtött ülősök meg kabinosok.

Ezek a fekvőágyak újak voltak az idén, istenien lehetett rajtuk pihengetni.

Persze még mindig a legnagyobb jóság az egészben a hüttében való ücsörgés, meg a délutáni-esti jól megérdemelt döglés, de azért nagy varázsa van a szép környezetnek meg a jó levegőnek is. Törzshütténk a Dampfkessel volt ismét, ez a hely sokat hozzátesz a flachaui feelinghez, idén is volt élőzene, és patakokban folyt a sör, a latte meg az Aperol. Mindenféle jókat ettünk a kasnockentől a gőzgombócig, és élveztük a napsütést meg a társaságot. Az apartmanunk ugyanaz az elejétől fogva, idén már majdnem az egész ház a mi társaságunk volt, rokonok, barátok jöttek velünk, este meg szaunáztunk, társasoztunk, aki meg még bírta szusszal, pingpongozott. És a végén mindenki egyöntetűen úgy nyilatkozott, hogy jövőre veletek ugyanitt.

Csendélet a Dampfkesselben.

Tavaly ilyentájt, amikor megjöttünk a síelésből lett kész a szerelőbeton. Idén egy héttel előbb mentünk el Flachauba (élménybeszámoló hamarosan), és mire visszatértünk, fent volt a házon a kőburkolat. Ez egy kézi vetésű klinkertégla, a Nelissen cég Goya fantázianevű típusa. Bár én eddig is szépnek láttam a házat, sokak szerint ez kellett igazán ahhoz, hogy mutatós legyen. Most már csak egy nagyobb munka, a terasz burkolása, és egy-két apróság hiányzik, és teljesen késznek tekinthetjük új otthonunkat.

A képen a szerzőnő látható az esküvőjén

Érdekel a zsidó kultúra, különösen ha szépirodalmi köntösbe burkolódzik, ezért már régóta várólistán volt Margit Patrícia Eszter könyve,  A zsidó menyasszony. Persze tartottam azért tőle valamiért, hogy nem lesznek nagy irodalmi magasságok, ezért halogattam már egy ideje, és megérzésem sajnos igaznak bizonyult, nem is lettek. Ez egy olyan könyv volt, amit én is írhattam volna (nem a jó értelemben), ha nem jövök rá időben, hogy habár az átlagnál egy kicsit jobban fogalmazok, attól még nem lesz belőlem írónő. Tudom, hogy erre sokan (Fejős Éva és társai, na meg a szürke szerzőnője) nem jönnek rá, mégis megy a szekér, én viszont azt mondom, hogy bizonyos szint alatt nem adnám ki az írásomat. Nos, jelen regény alulról súrolja azt a bizonyos szintet. Azt azért nem mondom, hogy egetrengetően gagyi, de alapvetően szájbarágós, terjengős, és ez azért a legbosszantóbb, mert a téma viszont nagyon érdekes. Ez a könyv leginkább Elizabeth Gilbert rettentősen unalmas spirituális köntösbe bújtatott szerelmi történetét juttatta eszembe, valahogy teljesen azt éreztem itt is, hogy izgalmasak a helyszínek, izgalmasak a történések, de valahogy a szerző nem igazán tud úgy írni, hogy ez át is jöjjön. Eszembe jutott Rubin Eszter könyve is, amely nagyon hasonló útkeresést ír le, de számomra életszerűbb és szimpatikusabb végkicsengéssel, és minden hibája ellenére olvashatóbban és szórakoztatóbban. Margit Patrícia Eszter könyve inkább egy kiszámítható fordulatokkal operáló, sablonos karakterekkel dolgozó spirituális gyorstalpaló, lehetett volna ezt sokkal elegánsabban, megkapóbban, és akkor nem az lett volna az érzésem, hogy csak azért rágom át magam rajta, mert kíváncsi vagyok, révbe ér-e végre szerencsétlen hősnő.

2009-es kiadás a Konkrét Könyvektől, a városi könyvtárból kölcsönözve. Eléggé széteső példány volt nálam, és ez nem biztos, hogy azért van, mert már annyian olvasták, hanem szerintem eleve nem volt jó minőségű ez a puhafedeles kiadás. A címlapkép nem rossz, de nem is jó, jelképezi azt az összevisszaságot, amely a regényt jellemzi: egyrészről vallásos, mert egy zsidó szimbólum látható rajta, másrészről viszont a nyaklánc egy meglehetősen mély dekoltázsba lóg bele, a pasztell színvilág miatt is elég csajos. Ez a kettősség vonul végig a regényen is: a romantikus ponyva és a coelho-s spiritualitás egyvelege.

Amikor megláttam a Téli mese című film bemutatóját, már tudtam, ez nekem való lesz, mert kedvenc korszakomban, a múlt század elején kezdődik, aztán meg valamiféle misztikumban folytatódik, a színészek jók, mi kell még a tökéletes moziélményhez? Aztán kiderült, hogy könyv is van, amit ilyenkor szeretek előbb olvasni, de azért valamiért idegenkedtem is tőle, a jó téma ellenére azt gondoltam valamiért, hogy gagyi lesz. És mekkorát tévedtem! Mert Helprin aztán nagyon nem gagyi, sőt! Rettenetesen szépen, líraian ír, ilyen természetleírásokat csak a legnagyobbaknál olvasni. A stílus tehát tökéletes volt, hangulatosan hömpölygő 600 oldal (10-es betűmérettel!), egy igazi nagyregény. A történet is szövevényes, szerteágazó, egy-egy epizód akár külön is megállná a helyét, és mennyi van belőle! Óda a télhez, New Yorkhoz, fantáziadús, vicces, izgalmas, és persze romantikus is, de szerencsére nem annyira, mint ahogy gondoltam. Nincs nyáladzás, csak gyönyörű, filozofikus sorok futnak a végtelen felé. És ez volt az egyetlen gond, hogy csak futnak és futnak, aztán meg nem nagyon lyukadnak ki sehová. Nem mintha nem lenne vége, meg lezárása a dolognak, de megint az a "rábízom az olvasóra, hogy gondoljon, amit akar"- hozzáállás, amit nagyon nem bírok. Így nem lett kedvenc, pedig nagyon afelé hajlottam sokáig. A filmtől vártam, hogy talán magyarázatot ad egy-két dologra, de bár összeszedettebb, logikusabb volt, viszont a könyvnek jó ha harminc százalékát adta csak vissza, meg persze volt, amit teljesen átírt, úgyhogy sokkal okosabb nem lettem. Nem volt rossz film, valószínűleg oda meg vissza lettem volna tőle, ha nincs  a regény, de az annyira magasra tette a lécet, hogy azt nagyon nehéz volt megugrani. Amit nagyon hiányoltam, mert a könyvben a kedvencem volt, a Coheeries- tó szerepelhetett volna a filmben is kicsit részletesebben, és talán akkor választ kaphattam volna arra is, hogy pontosan mi is volt a szerepe, jelentése ennek a mesebelien hangulatos helynek a történetben. Én egy kicsit későn olvastam, akkor igazán jó ez, amikor kint tombolnak a mínuszok, tehát aki szeretné, szerintem a következő télre tervezze be, mert a cím nem hazudik, ez tényleg egy igazi téli mese.

2014-es kiadás a Libritől, a városi könyvtárból kölcsönözve. Ahhoz képest, hogy filmes borító, egész visszafogott, de azért egy leheletnyit mégis túl hangsúlyos rajta a romantika ahhoz, hogy szívbaj nélkül leemeljem a polcról minden háttér információ nélkül.

Apjukom a Lovasit olvasta a napokban, és ezért egyik este már az ágyban fetrengve mindenféle Kispálokat hallgattunk a telefonján. Eszembe jutott a legelső találkozásom a zenekarral, csütörtök este volt, 1990 ősze,esett az eső, harmadik gimis voltam, és a barátnőm Trabantjával mentünk a koncertre, a tesóm, még egy barátnőnk meg én, úgy, hogy a vezető oldalán nem működött az ablaktörlő. Én ültem az anyósülésen, és navigáltam, nagyon izgi volt, annak ellenére is, hogy Szekszárd utcái, kisvároshoz illően abban az esti időpontban már elég üresek voltak. A koncert a Sportcsarnok előterében volt, ott léptek föl akkoriban a kisebb, ismeretlenebb zenekarok, amilyen akkor még a Kispál is volt. Valami soha nem felejthető hangulata volt annak a koncertnek, szerelmes lettem a Kispál zenéjébe, meg egy fiúba is, de ez már egy másik történet. Aztán a következő évben megjelent a Naphoz Holddal, és hirtelen az egész osztály meg az iskola Kispált hallgatott. Legnagyobb kedvencünk a Húsrágó, hídverő volt.

Habár a paleo-elméletet nettó baromságnak tartom, viszont sajnos már minden értelmes szakácskönyvet olvastam a könyvtár állományában, gondoltam kiveszek egy paleost is, bajom nem lehet belőle. A diéta mindig is az életem része volt, hiszen hízásra hajlamos vagyok sajnos, de nem dőlök be a mindenféle divatos irányzatoknak, arra már rájöttem, hogy egy módon lehet igazán fogyni: kevesebbet kell enni. Meg persze nem árt, ha kerüljük a cukrot meg a lisztet, de ezt már UPDATE Norbi és sokan mások is elmondták, úgyhogy nem tudom miért gondolják a paleosok, hogy ők találták fel a spanyol viaszt? A dán sztárszakács, Thomas Rode Andersen (Most látom csak micsoda klasszikus neve van.) könyvét választottam, mert kíváncsi voltam, mit hoz ki az ő tapasztalatával, kultúrájával ebből az őrültségből. Nem is kellett csalódnom, mert igazából jó kis húsok mellett használható és újszerű zöldségköreteket, salátákat és mártásokat találtam a kötetben. A desszertek viszont felejthetőek voltak, pedig az a tapasztalatom, hogy azért  e téren is lehet jókat kihozni még szigorú paleo elvek mellett is. Az elején a paleo-rizsát egyébként nagyjából átlapoztam csak, de nem is volt sok szerencsére a könyv egészéhez képest.  Volt persze itt is egy-két nehezebben beszerezhető alapanyag,  mint a modern szakácskönyvekben szinte mindig, a csúcsos káposztáról pl. még életemben nem hallottam, és azt sem értettem, hogy miért nyomatja mindig a fürjtojást, a tyúkok tojása ezek szerint nem felel meg a paleo-elveknek. Kiderült, hogy az ecet is olyan hozzávaló, amit nem csípnek a paleosok, ezt mindig írta is a szerző, hogy helyettesítsük citromlével, amit én már eddig is így csináltam, pusztán azért, mert nem szeretem az ecet ízét, szagát. (Lehet, hogy látens paleos vagyok?) Egyik receptbe mondjuk belecsúszott röpke 40 deka búzaliszt, ezt sem nagyon értettem, mert közben meg olyan parasztvakítások mentek, hogy csináljunk hamburgert úgy, hogy  a zsemlét grillezett gomba helyettesíti, meg a spagettiszószhoz párolt gyökérzöldségekből meg hagymából készítsünk "tésztát". Ja, és amit még bírtam, a hihetetlenül bizarr mennyiségek: negyed citrom héja, fél teáskanál csili, meg hasonlók. Mindezek ellenére határozottan inspiráló kötet volt, és úgy gondolom, ki tudom szűrni a paleoból, ami nekem való, úgyhogy most majd sorra veszem a könyvtár állományában fellelhető többi paleos szakácskönyvet is, persze megtérni azért nem fogok, ne aggódjon senki.

2013-as kiadás a Scolartól, a városi könyvtárból kölcsönözve. A címlapkép nekem inkább taszító, mint vonzó, nem szeretem a kigyúrt, tetovált csávókat, ezért is választottam fentebb egy szolidabb képet a szerzőről. De azért látszik már itt is, hogy igényes könyvről lesz szó, és a kötet tényleg  szép, jól tagolt, és nem is olyan nagy formátumú, mint az sokszor megszokott a képes album jellegű szakácskönyvektől, szóval jól forgatható.

Nem szeretek tankolni, pedig most már igen ügyes vagyok benne, de mégis minden alkalommal rossz kedvem lesz tőle. Most viszont nagy izgalom lett úrrá rajtam, amikor a Galántai úton a MOL-kút felé haladtamban megláttam az óriásplakáton, hogy áprilisban jön a  Madách a Macskákkal az Audi Arénába. Gyerekkoromban rengeteget hallgattuk a bakelitot tesómmal, kedvencem pedig az erre a hétre választott Elvis Trén volt. Amellett, hogy egy nagyon jó dallamú, ritmusos dal, valószínűleg azért is, mert mindig is imádtam a hálókocsis vonatokat. Na, meg Cseke Péter is nagyon jól nyomja. Hogy az új szereplők milyenek, azt pedig majd meglátjuk április 18-án.

Elsősorban azért vettem ki Michel Roux Tésztavarászát a könyvtárból, mert arra gondoltam, hogy bár jól és változatosan készítek kelt tésztát, azért van mit fejlődnöm ezen a téren, és majd most akkor megtanulok igazi pitét meg egyebeket is sütni. Hát nem. De ez mondjuk nem biztos, hogy a szerző hibája. Rá kellett jönnöm, hogy nekem ez az egész, legtöbbször túl bonyesz, meg nincs is olyan jó kézügyességem, türelmem az ilyesmihez, túl beszari meg kényelmes vagyok. Aki viszont feltette magában, hogy igazi hagyományos konyhatündér lesz, annak nagyon tudom ajánlani a könyvet, mert tényleg nagyon részletes és gyakorlatias, mindenféle tészta benne van, amit csak el tudtok képzelni. Mondjuk pizzát szerintem azért ne ebből csináljatok, én már évek óta sütöm Stahl Judit receptje szerint, meg hallottam már egy-két variációt, de olyat, hogy hőmérőzni kell a lisztet,  meg a vizet, utána meg 12 órán át keleszteni a tésztát, még életemben nem. Ilyen értelemben persze lehet, hogy a többit is lehet egyszerűbben, csak meg kell találnom a megfelelő receptet. Úgyhogy maradok a bolti levelestésztánál, meg kedvet kaptam most a réteslap vásárlásához is, mert már nagyon régen csináltam, és töltelékekhez, feltétekhez viszont kaptam jó ötleteket. Csodásak voltak a képek is, ezért, ha nem is hozta meg a kívánt eredményt, azért  nem volt haszontalan hazacipelnem ezt a böhöm nehéz kötetet.

2011-es kiadás a T. Bálinttól (Az meg milyen kiadó már?), a városi könyvtárból kölcsönözve. Kinézetre tökéletes a kötet, szép, átlátható. Persze kicsit vaskos, de ez egy ennyire részletes szakácskönyvnek azért elnézhető.

Irtó régen olvastam Petrik Adrien első könyvét, a másodikkal is mindig kacérkodtam, hogy meg kéne venni, aztán jött a harmadik, és egy pillanatra, eltelve az új házunkkal, úgy éreztem, nem kell ez már nekem. Aztán szembe jött a könyvtárban, és ahogy hazahoztam, azonnal rácuppantam, nagyon-nagyon élveztem olvasni, szinte le se tudtam tenni. Petrik Adrien olyan nő, amilyen mindig is szerettem volna lenni, aztán ahogy haladt előre az élet, kiderült, hogy én még sem ilyen vagyok, hanem sok mindenben más, de most már azt is tudom, hogy ez nem baj, mert sokféleképpen lehet szeretni az életet, és varázslatossá tenni a hétköznapokat, és ő erre inspirál a könyveivel. Mert nem az a fontos, hogy hány macskád vagy gyereked van, meg hogy eszel-e virágokat és jársz-e gombászni, hanem hogy szereted-e felfedezni a világ csodáit, és tudsz-e új reggeleknek úgy futni neki, hogy ma biztos történik valami jó vagy szép. Nekem még a rinyálása is bejött, mert arra gondoltam, hogy igen ő is emberből van, neki is vannak gondjai, ő sem egy istennő, hanem tud bizony irracionális is lenni, és gúzsba köti őt is néha az aggodalom. Örülök nagyon, hogy így esett az eset, és nem kellett csalódnom egy nagy hősnőmben, úgyhogy jöhet a kertes könyve is, különösen, hogy lassan nagyon aktuális lesz nálunk a kertészet. Már látom is, hogy ott kacsingat rám a könyv a megyei polcán, de ahhoz hogy beiratkozhassak (fogadalom saját magamnak), le kell nyomnom az idei várólistás kupacomat, amiből még semmit sem olvastam. Hja, oly nehéz az életem! ;-)

2013-as kiadás a Sanoma-tól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Nagyon szép kivitelű könyv, gyönyörű fotókkal, a címlapkép is nagyon eltalált.

Erre a hétre valami glamúrosat szerettem volna, mert szombaton megyünk a szekszárdi Jogász Bálba, és egyelőre ez az esemény az életemben a csillogás csúcsa. (Persze csak addig, amíg jövőre meg nem lesem a győri Médiabált.) Már van szép tollakkal díszített (!) és egyéb tekintetekben is csillivilli ruhám, és benne van a bugi a lábamban. Ezt a Take That számot múlt héten hallottam először (pedig már jó régi), és rögtön báli hangulatba kerültem tőle. És nem, nem vagyok/voltam Take That rajongó, bármennyire is ez tűnik ki a legutóbbi dalválasztásaimból. Bár a Babe című számukat imádtuk a barátnőimmel, inkább Kispált meg hasonlókat hallgattunk akkoriban (is).

Ezt a helyiséget elég nehéz fényképezni, de azért remélem összeáll majd a kép, hogy miként néz ki a kis előszobánk. Szívem szerint lehetett volna egy picit nagyobb,de azért arra elég, hogy ne zsúfolódjanak össze a belépők, a kabátokat fel lehet akasztani, a cipőket le lehet rakni, van egy karosszék is a cipőhúzáshoz, egy tükör, hogy ellenőrizhessük az outfitet, és egy fiókos szekrény a sálaknak, sapkáknak, kesztyűknek. Kabátból, cipőből nekünk csak az van elöl, amit éppen használunk, a többit meg elnyeli a beépített szekrény a folyosón. A falra majd még szeretnék több képet, a karosszék mellé pedig mindig az évszaknak megfelelő virágdísz kerül, az első képen még a karácsonyi dekoráció látható, az utolsón pedig már a tavaszváró nárciszok.

Ez lesz az utolsó bejegyzés ezzel a címmel, de biztosan nem az utolsó olvasásom ebben a témában, mert valahogy újra és újra megtalálnak a lányos könyvek. Nem akartam persze a végletekig nyújtani az olvasásokat ebben a témakörben, de Erin McCahan könyvét mindenképpen szerettem volna a Geek Girl után elolvasni, hiszen mindkét kötet főszereplője egy átlagon felüli intelligenciával rendelkező leányzó. Ez mondjuk Holly Smale-nél kicsit elsikkadt a történetben, és inkább a modellkarrierre és az iskolai adok-kapokra hegyeződött ki a sztori, a Szerelem és más fura szavak viszont hű a címéhez, és tényleg tele van mindenféle idegen szavakkal, köztük olyanokkal, amelyeknek hirtelen még én sem tudtam a jelentését, pedig eléggé büszke vagyok ez irányú műveltségemre. Ettől intellektuálisabb, mint a másik könyv, de egy átlag tizenévesnek nehezebben is olvasható. Persze emellett van szalagavató bál, meg mindenféle tinilányos regényekre jellemző klisék is, de azáltal, hogy mélyebben bemutatja Josie szellemi, lelki életét, bátrabb, eredetibb, mint a műfaj átlaga. Először azt gondoltam, hogy ez egy csillagos ötös kedvenc lesz, valahogy annyira úgy alakultak az események, ahogy én szeretem, stílusában pedig megközelítette az igazán nagy, felnőtteknek író kortársakat, ami nagy szó manapság. Persze az, hogy ennyire tetszett, magyarázható azzal is, hogy ismét a komfortos kedvenc közegemben voltam, jómódú, kulturált amerikaiak között, olyan volt, mint egy jól megcsinált film, szép házakkal, ruhákkal, ételekkel. Mondjuk az ilyen dolgokból lehetett volna egy kicsit több is, valaki jobban csinálja ezt a hangulatteremtést, de így is határozottan jó volt elmerülni ebben a környezetben. Aztán a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy szerettem volna, persze a fő csapásirányban meg igen, és ez tetszett is, de mégsem mondhatom rá, hogy olyan, mintha én írtam volna, ahogy először gondoltam. Mindenesetre jó szívvel ajánlom, de azért arra kíváncsi leszek, mit szól hozzá majd az én tizenkétévesem.

2014-es kiadás a Kolibritől, saját példány. A borítója az a jófajta puha gúnya, amiről már írtam. A színei nekem nagyon tetszenek, az egész koncepció kellemes, de mégis figyelemfelkeltő, nagyon ízléses. És sokkal szebb, mint az eredeti, amely fentebb látható a szerző kezében. Ő meg jobban tetszett nekem barna hajjal, amilyen a könyv hátuljában látható képen. Ott a mosolya is természetesebb.

Ezen a héten egy Robbie Williams számot hoztam nektek, apropója pedig, hogy ott leszünk augusztus 10-én a Szigeten. Ez hatalmas öröm számomra, mert nagy szigetelők voltunk még ifjú korunkban a férjemmel, de amióta megvan a gyerek, vagyis 12 éve, egyszer sem jutottunk el, pedig beszéltük mindig az ismerősökkel, hogy kéne menni. Most pedig már hárman megyünk, nagyon várom, kíváncsi leszek, mit szól a gyerek ehhez az egészhez. Robbie meg reméljük jó bulit csinál, mert amióta (és ez sem most volt) láttam ezt a koncertfimjét, szeretném megnézni élőben, és lehetőleg szabadtéren. Hát ez a vágyam is teljesülni fog most! Szóval Robbie, hagyom, hogy szórakoztass!

Akkor jöjjenek a kicsit nagyobb lányok, először Holly Smale Geek Girl című könyve, amely a 15 éves szuperintelligens Harriet története. Először kisebb sokkon estem át, amikor észrevettem, hogy sorozattal van dolgom, de aztán Kata megnyugtatott, hogy így is élvezhető a történet, és szerencsére tényleg. Jó volt, szép volt, de mostanság az az elvem, hogy nem vetem magam bele sorozatokba, így valószínűleg lemaradok róla, hogyan alakul a sorsa főhősünknek a modellkarrier rögös útjain. Jó az alapötlet egyébként, mert melyik fiatal lányt ne érdekelné a divat világa, az pedig hogy egy nem túlzottan kedvelt leányzó kerül reflektorfénybe, már a Hamupipőke óta biztosan számíthat a romantikus lelkek érdeklődésére. Ezt a nem túl eredeti ötletet próbálja Smale felturbózni a geek-séggel, de sajnos ez a része a könyvnek eléggé gyenge, lehetett volna szerintem sokkal intellektuálisabb is, és számomra ezáltal szerethetőbb. Emellett viszont van egy csomó vicces karakter, egyéni nyelvhasználattal, jópofa szituációk, pörgős, izgalmas cselekmény, úgyhogy összességében azt kell mondjam, a jobbak közül való a műfaj remekeit tekintve. Smale sokkal gördülékenyebben, stílusosabban ír, mint mondjuk a hazai tini-irodalom nagyasszonya, Leiner Laura. Kellemes, szórakoztató olvasmány, kikapcsolódásnak még a magamfajta tinikorból már kinőtt hölgyeknek is jó mulatság, a célközönség pedig valószínű imádni fogja. Ezt hamarosan letesztelhetem a lányomon, mert a könyv, miután elolvastam, az ő éjjeliszekrényén landolt. 

2014-es kiadás a Manó Könyvektől, kedves ismerőstől kölcsönözve. A borítója szerintem elé gagyi, nem tetszik a címlapkép sem, és az anyaga is annyira puha, hogy az ember attól fél, azonnal meggyűrődik. Szerencsére azért bírta a strapát, de van az a jóféle puha a borító, ami mégis elég strapabíró kartonból készült, mint amilyen pl. Flavia történetének csomagolása volt, na azt hiszem, az a fajta lesz eztán a kedvenc borítóm. Flaviához képest nagy is ez a kötet, a kisebbeket jobban szeretem ebben a műfajban.

A lányos könyvek sorát három olyan kötettel folytattam, amely a kisiskolásoknak, kezdő olvasóknak szól.

Dagmar Geisler Wanda titkos naplója című könyvét a könyvtárból vettem ki, a Kolibri 2014-es kiadása. Tipikus helyzetekről, problémákról szól, viccesen, izgalmasan, igényesen, de mégis gyereknyelven. Az illusztrációk is nagyon helyesek, jópofa, hangulatos az egész könyv. Az viszont nekem egy kicsit furcsa volt, hogy olyan nagy alakú a kötet, mintha kisebbeknek készült volna, pedig a főhős már tíz éves. A ma már elkerülhetetlen elvált szülők téma már meg sem lepett, és nem is morgolódom, mert sajnos tényleg sok ilyen család van, és a három jelen bejegyzésben tárgyalt könyv közül csak ebben az egyben volt gyermekét egyedül nevelő szülő. Azt azért már nehezen viselem, amikor anyuka, apuka meg az új feleség együtt kávézik, de biztos én vagyok konzervatív.

Barbara Park egy halom könyvet írt Furfangos Fruzsi Béről, amelyekből eddig három jelent meg magyarul, és én jó érzékkel a harmadikat hoztam el a könyvtárból (szintén 2014-es kiadás a Könyvmolyképzőtől). Mondjuk azt el kell ismerni az írónőnek, hogy ez egyáltalán nem volt zavaró, rögtön elkaptam a fonalat. Fruzsi viszont először egyáltalán nem volt szimpatikus, olyan kis minden lében kanál, állandóan hülyeségeket beszélt, úgy viselkedett, mint aki nem komplett. Az én jól nevelt kislányom mellett mindig is nehezen viseltem az ilyen kölyköket. Aztán közben azért árnyalódott a helyzet,  a végére lett egy egész jó üzenete is, Fruzsi is szerethetőbbé vált, de összességében nem ezt a sorozatot választanám a gyerekemnek, bármennyire is nagybetűs meg haladós. Ja, és a rajzok sem tetszettek, olyan fura arca volt mindenkinek, főleg Fruzsi volt nagyon kis  csúnyus.

A harmadik könyvet az itthoni polcról vettem le (2005-ös kiadás az Egmont-Hungarytól), mert eszembe jutott, hogy még régebben megkapta Katinka a Durrbele Dorka sorozat első kötetét, és gondoltam ez a könyv szépen illeszkedne ide a másik kettő mellé. Igazam is volt, Megan McDonald könyve szintén ajánlható kezdő olvasóknak, Dorka harmadik osztályos, tehát az alsósok ismerős szituációkról olvashatnak. Dorka is eléggé rosszcsont (mondjuk Wanda is, úgy látszik ez egy ilyen kör volt), ezért vele is nehezen barátkoztam meg eleinte, de aztán egész megszerettem, és a végén úgy éreztem, hogy szívesen olvasnék még róla. Ezt akár meg is tehetném, mert számtalan kötet megjelent már magyarul. Ezt a sorozatot jó szívvel ajánlom azoknak, akik könnyen olvasható, vicces, izgalmas könyvet keresnek a gyereküknek. Ráadásul az illusztrációk is ízlésesek.

Volt már egy-két zenei bejegyzés eddig is, többnyire az Eurovízió kapcsán, most viszont azt gondoltam, hogy hetente megosztok veletek valamilyen dalt, legyen az új vagy régi, lényeg, hogy bennem valamilyen visszhangot keltsen. Elsőre a Vad Fruttik Hold című dalát választottam, kétszer is ez szólt a rádióban, amikor jöttem haza, és egészen elvarázsolt a hangzása és a szövege is. Nem voltam eddig különösebb rajongója a zenekarnak, bár annyira nem is irritáltak, mint a férjemet, aki állandóan elkapcsolt, ha elkezdődött a Szemben a nappal. De most ez a szám határozottan tetszik, elhallgatnám egész nap.

Valahogy többé kevésbé véletlenül ugyan, de sikerült meglehetősen tematikusan olvasnom az elmúlt időben. Először voltak a fiús könyvek, aztán jöttek az Angliában játszódó kastélyos-kisasszonyosak, amelyek közt két krimi is akadt, most meg úgy látom, egy pár olyan könyv lesz soron, ahol kisebb-nagyobb lányok a főszereplők. Első a sorban, és egyben eléggé illeszkedik is az elmúlt időszak olvasmányaihoz, hiszen szintén Anglia a helyszíne és krimi is, Alan Bradley sorozatának, Flavia de Luce kalandjainak második része, amely sokkal jobban lenyűgözött, mint az első. Kezdem elfogadni ezt a lökött csajt úgy, ahogy van, a koraérettségével együtt. Azt hiszem, egy kissé túl szigorú voltam e tekintetben, most már úgy látom, ha az én lányom nagyon messze is áll ettől a karaktertől, azért nem kéne olyan nagyon messzire mennem, hogy találjak ilyesféle pimasz, szabályokat áthágó kölyköket a környezetemben is. Zseniálisan okos, szellemes kis dög ez a Flavia, a végére egész megszerettem. Most nagyon jól csúszott ez a történet, jól éreztem magam ebben a bizarr és groteszk, de sok tekintetben mégis nagyon ismerősen angol közegben, udvarházastul, lelkészestül. A krimi részében volt számomra ugyan egy eléggé sántító momentum, de összességében nagyon izgalmas volt, és lekötött az utolsó pillanatig. Fordításilag is zavart egy-két dolog, például el nem tudom képzelni, hogy a különböző süteményekhez, mondjuk az almás pitéhez tejfölt esznek, ez inkább tejszín akar lenni szerintem, és az is megengedhetetlen, hogy Jane Austen nevét i-vel írják. De ezen apróságokon vígan túl tudtam lendülni, és szeretettel várom a következő részt.

2014-es kiadás a Maximtól, kedves ismerőstől kölcsönözve. Küllemre is az egyik legigényesebb sorozat, amihez mostanában szerencsém volt, tetszik a címlapkép, a puhaborító minősége, a tipográfia.

Két éve írtam utoljára Wodehouse-ról, és bármilyen hihetetlen, de igaz, azóta nem is olvastam semmit tőle. Most, hogy ismét a kezembe került egy regénye, látom, hogy nem volt ez így jó. Újra és újra kell a lelkemnek ez a könnyedség, lazaság, ahogy az élet dolgait ezekben a könyvekben kezelik. Nincsenek itt nagy szenvedések, ború, csak derű, a problémákat mindig sikerül hihetetlenül kreatívan és pimaszul elsimítani, és a végén mindenki boldog. Persze lehet mondani, hogy könnyű annak, aki angol arisztokratának született és/vagy felveti a pénz, de itt sem mindenki ilyen, mégis megtalálja a maga boldogulását. Idealizált világ ez persze, de mégis lehet belőle tanulni, valami olyasmit, hogy örüljünk minden pillanatnak, és próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni belőle. Jó, most egyébként is ez a legfőbb mottóm, mondhatjátok, hogy csak belemagyarázom, de nekem határozottan üdítő volt éppen most Wodehouse-t olvasni, amikor már kezdett lankadni az élet iránti lelkesedésem, és kezdtem magam sajnálni. Nem mondom, hogy a Galahad mindent elrendez az életmű csúcsa, mit is várhatnánk egy sorozat kilencedik kötetétől, de Blandingsben mindig jó időzni, mint már többször említettem, ha újra születnék, angol arisztokrata szeretnék lenni a húszas években. Ez egy igazi tévedések vígjátéka, végig azt járt a fejemben, hogy egyenesen a filmvászonra kívánkozik, és most látom, hogy van belőle sorozat, úgyhogy nem csak az elolvasandók, hanem a megnézendők sora is egyre nő.

2014-es kiadás a Cicerótól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Nagyon igényesnek tartom ezt a sorozatot, jó a méret, igazi zsebkönyv, puhafedeles, de mégis rendkívül tartós, és a címlapképek is mindig eltaláltak, ugyanakkor ízlésesek.

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű kis épület, mint a kukatároló, ennyi szöszöléssel jár. Rengeteget mértek, építettek, aztán elbontották, mire a falak szép egyenesen álltak. Aztán jött a teteje: először egy fából ácsolt szerkezet, aztán rá a bádog. Közben le is kellett festeni, kívül fehérre, belül szürkére, a lábazatot szintén szürkére. Végül pedig felkerült rá a postaláda és a házszám. A postaládát az Aldiban vettük, ilyen volt a régi társasházunknál is, és mák volt, hogy nyáron észrevettem, amikor volt akcióban. Nagyon jól használható postaláda és dizájnban is megy a házhoz. A házszám már kicsit nehezebb dió volt, összejártam egy rakás boltot, de sehol nem volt króm színű házszám. Végül neten rendeltük Németországból, nem volt drága, és nagyon szép lett szerintem.