Bár manapság nem tartozik a kedvenc kiadóim közé az Ulpius, azért könnyed krimikben még mindig elég jók, nekem kisebb-nagyobb fenntartásokkal tetszettek M.C. Beaton könyvei, az Agatha Raisin meg a Hamish Machbeth sorozat, ezért amikor megláttam a könyvtárban, gondoltam, próbát teszek Carola Dunn hősnőjével, Daisy-vel is. Az amatőr nyomozónő figurája jól sikerült, szimpatikus fiatal lány, és ennek az első kötetnek tetszett a miliője is, a vidéki kastély, a húszas évek, a tél hangulata. A közepe tájától egy kissé unalmassá vált a sok kihallgatással, és olykor döcögős volt a szöveg, de összességében mindig tudott valami jönni, ami fenntartotta az érdeklődésemet. Hamisítatlan  angol arisztokrácia és szolgák hada, a párbeszédeknek volt olykor egy kis wodehouse-i színezete, eszembe jutott a Downton Abbey is, a grófot például végig Robertnek láttam a lelki szemeim előtt, na és persze volt egy kis Agatha Christie-s hangulata az egésznek.  A megoldás nem volt rettenetesen furmányos, de azért kellőképpen meglepő, és ha nem is fogok rögtön a folytatások után nyúlni, elképzelhető, hogy ha valami pihentető, de mégsem gagyi olvasmányra vágyom, adok még egy esélyt ennek a sorozatnak. Csak a szerelmi szál idegesít már jó előre, mert ez az, amit nagyon utálok az ilyen sorozatokban, hogy még a tizedik könyv után is csak a "se veled, se nélküled" megy, lásd például a sütis krimiket. 

2014-es kiadás az Ulpiustól, a városi könyvtárból kölcsönözve. A kiadás igényes, a kiadó többi krimisorozatát követi tipográfiában, méretben, a címlapkép is illik a szöveghez, csak azzal vagyok gondban, hogy ki is szerepel a címlapon, mert ez egy fekete bubifirzurás leányzó, Daisy pedig hosszú hajú, egy helyen említi is a szerző, hogy kontyban van a haja, és ha jól emlékszem, de erre most nem mernék megesküdni barna, vagy vöröses a hajszíne. Persze lehet más szereplő is, de kicsit azért mégis fura ilyen szempontból a választás. Mondjuk erről nem annyira az Ulpius tehet, mert az angol borítót vették át, de nekem a fentebb látható amerikai borító jobban tetszik, színvilágban is, meg a cím, a szerző neve, a sorozat is sokkal jobban jelenik meg, arányosabban, szebb betűkkel, a magyar kiadáson az a pink sáv a szerző nevével nem túl esztétikus szerintem.

A Levelek Skye szigetéről nagy népszerűségnek örvend nem csak a Molyon, hanem a könyvtárban is, így majdnem három hónapot kellett rá várnom, miután előjegyeztem. Nagy várakozással álltam hát neki, és szerencsére most sem kellett csalódnom. Jól indul ez az év, eddig ha nem is kiemelkedő, de abszolút olvasható könyvek kerültek a kezembe, és még semmit nem hagytam félbe. Persze ne kiabáljuk el, még január vége sincs. Visszatérve Jessica Brockmole kötetére, először teljesen elbűvöltek a kellemes hangulatú, szellemes levelek, de aztán valahogy kicsit túl romantikussá, ömlengőssé és egy kissé kimódolttá vált az egész. A Krumpihéjpite mondjuk kenterbe veri ebben a témában és műfajban, de minden kifogásom ellenére azért úgy gondolom, ez egy szépen megírt, olvasható, és még kevésbé romantikus lelkületűeknek is ajánlható könyv, mivel azért nem kell félnünk, hogy belefulladunk a nyáltengerbe. Történelmi regénynek aposztrofálja a szerző, de azért mind az első, mind a második világháborúról viszonylag keveset tudunk meg. Lehetett volna ebből egy kicsit több (persze azért nem a borzalmakat hiányoltam) és kicsit kevesebb "így szeretlek-úgy szeretlek". Viszont a képeket elnézegetve, marha jó kis hely lehet ez a Skye, felkerült a bakancslistámra.

2014-es kiadás a CorLeonistól. A címlapkép nem rossz, de valahogy az egész kötet nekem az az igénytelen puhafedeles típus. És nem azért, mert szétesik, hanem talán túl nagy alakú ehhez a műfajhoz, kicsit kisebben jobban kézre állt volna, és nem egy tankönyv, vagy magánkiadású monográfia benyomását keltette volna.

A Halál jár Pemberley-ben című regény már nagyon régóta izgatja a fantáziámat, de amikor megjelent, éppen ott tartottam, hogy nem nagyon tetszetteket ezek az austeni utánérzések, féltem az újabb csalódástól, ezért halogattam. Aztán hallottam az idős szerzőnő halálhírét, aki egyébként ugyanúgy 1920-ban született, mint a nagyapám, és 94 éves korában hunyt el, öregapám után egy hónappal. És csakúgy, mint a Papa, szinte az utolsó pillanatig úgy élt, ahogy érdemes élni, aktívan, hiszen ez a könyve is csupán három éve jelent meg. Szóval most egyfajta kegyeletből, emlékezésképpen, úgy gondoltam, sort kerítek erre a kötetre, és nem kerülgetem tovább, mint macska a forró kását. Megkönnyebbülésemre, nem volt oka a félelmemnek, mert bár néha vontatott és számomra a végétől eltekintve nem túl izgalmas krimi volt, azért határozottan ügyesen hozta Austen világát, stílusát. Látszik, hogy James jól ismerte a nagy előd munkásságát, számtalan apró geget, kikacsintást fedezhet fel az, aki, mint én is, olvasta Austen regényeit. Ez tetszett, meg egyébként is az a fanyar humor, ami az egész könyvet belengi, meg persze a finom romantika, Darcy és Elizabeth szép kapcsolata, a házasság hatodik évében is meglévő nagy szerelmük. Jó volt újra találkozni Mr. Bennettel, belőle lehetett volna kicsit több is, jó volt látni Pemberley-t is, bár erről is olvastam volna még, részletesebben, élénkebben, vidámabban. De persze az egészet determinálta maga a bűntény, illetve a nyomozás, bírósági tárgyalás akkori menete, ami számomra kicsit unalmas volt. Valószínű olvasok még viszont a szerzőtől, ígéretesnek tartom a stílusát, igényességét. És persze feltétlenül meg kell néznem a könyvből készült sorozatot is.  

2012-es kiadás a XXI. század kiadótól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Kellemes, igényes kiadás, szép, arányos, ízléses a címlap.

Bár nem láttam még az összes részt, és  amit igen, azt sem mindig időrendben, de határozottan kellemes benyomásokat szereztem így is a Candlefordi kisasszonyok című sorozatról. Aki, mint én is, szereti a Váratlan utazást, a kort, a hangulatot, biztosan szívesen elidőzik ebben a világban is. Mindezek után természetesen nagy örömmel vettem, hogy megjelent a sorozat alapjául szolgáló könyv, vagyis Laura Thompson önéletrajzi ihletésű három regénye egy kötetben. A szerző kitűnően mutatja be a 19. század végének vidéki életét, rengeteg érdekes információt kaphatunk a mindennapokról, szokásokról, az étkezéstől a ruházkodáson át az iskolai tevékenységekig. Ne várjon azonban senki olyan megmosolyogtató vagy éppen megkönnyeztető történeteket, mint amilyenek a sorozat egyes epizódjai. Tompson nem Montgomery, nem ír olyan könnyeden és frappánsan, ezek inkább életképek, néha egy-egy anekdota, nem is igazán nevezném regénynek, inkább valahol félúton van a memoár és a szociográfia között. Persze feltűnnek a sorozat szereplői, a főszereplő itt is Laura, és találkozunk Miss Lane-nel vagy épp a Pratt nővérekkel, de annyira keveset tudunk meg róluk, hogy ha nem láttam volna a sorozatot, nagyon vázlatosnak érezném az alakjukat. Azért amit leír, azt szépen és igényesn írja Tompson, de azt gondolom, az olvassa el ezt a könyvet, aki tényleg érdeklődik a kor iránt, és szívesen olvas részletes, hosszas leírásokat, mindenféle különösebb történet, párbeszéd nélkül. Ha pedig édes-bús, fanyar humorú, szívmelengető régimódi történetekre vágyik, akkor nézze inkább a sorozatot. Én is azt fogom tenni, amint befejezem az Agymenőket.

2014-es kiadás a Tóthágastól, saját példány, tesómtól kaptam névnapomra. Keménytáblás, védőborítós, de én a fentiek ismeretében kicsi félrevezetőnek érzem a sorozat szereplőit a címlapon. Persze érthető ez üzleti szempontból, de lesznek szerintem, akiket majd csalódás ér emiatt.

Több olyan könyvet is olvastam az elmúlt időszakban, amely a sorból ilyen vagy olyan okok miatt kilógó kamaszokról, és érdekes módon mindhárom esetben fiúkról szólt. És persze arról, hogy hogyan küzdenek meg ők ezzel a problémával, az ellenséges világgal, a kirekesztéssel. Nagyon fontos téma ez, ezért nem bánom, ha újra és újra olvashatok erről, és ennél még fontosabb, hogy új megjelenésű, friss, modern írásokról van szó, amelyek remélem, annak a korosztálynak is sokat adnak, amelyhez szólnak.

Az első a sorban R. J. Palacio Csodácska című kötete volt, és ez volt egyben a legjobb is. Szívhez szóló, megható, nagyon jó kis könyv, még kötelező olvasmánynak is el tudnám képzelni. A főhős egy nagyon helyes kis srác, és az egész történet jól felépített, igényesen megírt. 

A második ilyen témájú könyv, ami elém került a Trevor volt, James Lecesne-től, szintén egy nagyon megragadó személyiségű fiatalemberről, sok humorral, ugyanakkor nagyon okosan megírt könyvecske. Rövidebb, mint az előző, talán ezért kicsit kidolgozatlanabbnak tűnik, de csak egy hajszállal marad el az első helyezettől, így a dobogó második foka jut neki.

Időrendben és tetszési indexben is a harmadik Erin Jade Lange könyve, a Zsír. Itt már voltak néha fenntartásaim a főhőssel illetve a történetvezetéssel kapcsolatban, de még így is egy izgalmas kötet volt, ezt is jó szívvel ajánlom mindenkinek, és a túlsúlyos fiú története talán még az év eleji fogyókúrában is segítségünkre lehet.

2014-es kiadás a Könyvmolyképzőtől, a gyerekkönyvtárból kölcsönözve. Határozottan ízléstelen, gagyi címlapkép szerintem, ha nem dicsérik többen, valószínűleg pont ezért kézbe se veszem. Viszont kemény borítós, ami nálam mindig előny.

2014-es kiadás a Pagony Tilos az Á Könyvek sorozatából, a városi könyvtárból kölcsönözve. Ez viszont határozottan esztétikus és ötletes címlap, a könyvet magát is jó volt kézbe venni, fényes, kemény borító, jó minőségű vastag lapok, szép tipográfia, minden klappolt. Külcsínben ez a kötet volt a legerősebb.

2013-as kiadás a Cicerótól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Nem rossz a borító, de a Pagony Időfutár sorozatával összehasonlítva, főleg annak fényében, hogy egy másik kiadóról van szó, a betűtípus, a színvilág kicsit koppintásnak tűnik, ugyanakkor azért valamennyire kifejezi a könyv hangulatát és nem ízléstelen, tehát még mindig szebb, mint a Csodácska címlapja. Viszont puha borítós, és a tipográfiája is szörnyű, elírások is vannak benne bőven.

2014-ben egyértelműen a legnagyobb esemény volt, hogy felépült a házunk. Február végén történtek meg az első kapavágások, és íme az évzáró bejegyzést már itt írom a kedvenc piros kanapémon. Még van mit csinálni, de ez már így is maga a BOLDOGSÁG.

Blogírásban év elején magamnak megfogadtam, hogy minden hónapban írok legalább 8 bejegyzést, ezt júliusig sikerült is tartani, ha megnézitek az archívumot, gyönyörűen sorakoznak egymás után a nyolcasok, aztán ahogy jött a ki- meg át- meg beköltözés, úgy fel is borult a rend, de sebaj, volt más dolgom elég, és jövőre talán már ügyesebb leszek. Idén kezdődött az építkezős, lakberendezős bejegyzések sora, ami jövőre is folytatódik, és ha eljutunk étterembe, szállodába, elutazunk valami jó kis helyre, arról is fogok írni biztosan.

2014-ben 140 könyvet olvastam és 16 kötetet hagytam félbe. Ez nagy vonalakban megfelel a tavalyinak, pedig a félbehagyottakat sokkal többnek éreztem, valahogy rengeteg nem nekem való könyvvel találkoztam, vagy csak nem volt akkora türelmem az olvasáshoz, ami az adott körülmények között talán érthető is. Ismét nagyon sok gyerekkönyvet is olvastam, valószínű többet is mint tavaly, mert az olvasott oldalak száma kevesebb, kb. 25000 oldal. Külföldi jóval több még mindig, és az idegennyelvű olvasások számát sem sikerült növelni, de most már nincsenek is ilyen irányú terveim, jövőre csak és kizárólag az élvezetre megyek rá.

Nagyon ügyesen spóroltam, csak 10 könyvet vettem, és még egy párat kaptam ajándékba különböző alkalmakkal. Ezek nagy részét el is olvastam, és ennek nagyon örülök. Remélem azért lassan lesz egy kicsit nagyobb keret a könyvekre is, mert szívesen vásárolnék többet, viszont a könyvtárban annyi minden megvan, meg szerencsére van kitől kölcsönkérni is, úgyhogy nagyrészt így is el tudtam olvasni azokat a köteteket, amelyek igazán érdekeltek. 

Olyan igazi nagy kedvenc, mint tavaly a Bernadette, sajnos nem akadt, de a Rosie-projekt csak egy hajszállal maradt el mögötte, úgyhogy ahogy meg is mondtam már októberben, ez lett az év kedvence. Nagyon tetszettek még: A Manci, Elveszett próféciák, Emmuska, Az arany cimbalom, Szonyecska és a Franzenek. Gyerekkönyvek viszont nagyon jók voltak: a kuflik, Szakács Eszter könyvei, Szutyoksári, Csörgevári vigasságok, és még sorolhatnám napestig, Nagyon meg vagyok elégedve a magyar gyerekkönyv-kiadással, szerzőkkel,  illusztrátorokkal, hihetetlenül magas a színvonal.

Idén ez lesz az utolsó bejegyzésem, úgyhogy ezúton kívánok mindenkinek jó mulatást szilveszterre, az új évre pedig minden szépet és jót! Teljesüljön minden álmotok!

A képen az első karácsonyfánk látható az új házban. Ezzel kívánok nektek boldogságban és szeretetben töltött áldott, békés karácsonyt, sok pihenést, olvasást, evést, ivást, játékot, sétát, meg amit csak kívántok!

A kis angyalka az előszobánkban mutatja, hogy már csak hét nap van karácsonyig, én pedig végeztem két erre a készülődős adventi időszakra betervezett könyvemmel, a harmadikkal meg csak azért nem, mert azt adventi naptárszerűen, napról napra kell olvasni decemberben, így majd csak 24-én fogom befejezni. Nagy rajongója vagyok a karácsonynak, ezért nem is kell nagyon hangolódnom rá, jön az magától is. Pláne idén, mert most annyira jól érzem magam az új házban és ezáltal a bőrömben, hogy mindennek örülök, ami adatik, még az ősznek, a télnek, a hidegnek, esőnek, ködnek is. A tömeg sem zavar, sőt lubickolok benne, meg a fényben, a csillogásban, az illatokban.

Alább láthatjátok az idei adventi olvasmányaimat, az igazat megvallva sajnos teljesen egyik sem nyűgözött le. A kis vékony, rövidke Gary Chapman kötet nem mondom, hogy rossz volt, hiszen a Karácsonyi ének alapötletére épül, amit meg imádok, és szívesen olvasom/nézem újabb és újabb változatban, de valahogy még sem tudtam igazán magamévá tenni a könyvet. Jó volt egy borús délutánra, de nem marad maradandó élmény. Házassági tanácsadásnak persze jó és igaz, de mivel jól érzem magam a kapcsolatomban és fel sem merül bennem a válás, ezért most ez sem volt túl aktuális. Mindamellett biztos, hogy a mai világban, amikor az emberek olyan könnyedén válnak, szükség van az ilyen jellegű írásokra.

A Dickens kötet nagyon vastagnak tűnik, de igazából kétnyelvű és én csak a magyar részt olvastam, úgyhogy viszonylag tempósan lehetett vele haladni. Csak az volt a baj vele, hogy a benne foglalt írások nem hozták a Karácsonyi ének színvonalát. A Tücsök szól a tűzhelyen miatt olvastam el, még az is volt a legjobb, a Harangszó meg A kísértetlátó ember viszont meglehetősen untatott. Na, sebaj, azért Dickensben még így is van valami, ami miatt szeretem olvasni, úgyhogy nem volt hiábavaló az ezekre fordított idő sem.

A Karácsonyi rejtélyt mint mondtam, csak  Szenteste napján fejezem be, úgyhogy véglegeset még nem mondhatok, de annyi biztos, hogy nekem egy kicsit egyszerű a szöveg, és sok benne az ismétlés. Ennek ellenére ajánlani fogom a gyereknek, hogy olvassa majd el ő is jövőre így az adventi időszakban, mert azért sok érdekes információ és egy csipetnyi izgalom is van benne.

Lobo csodálatos játékának/versenyének már a kezdetektől nagy rajongója voltam, itt is született egy-egy bejegyzés már erről. Ez lesz az ötödik jubileumi év, hogy elindulok én is, és remélem most majd végre újra sikerrel járok. 2011-ben és 12-ben ugyanis sikerült hiánytalanul elolvasnom a kijelölt 12 könyvet, 2013-ban viszont már egyet kénytelen voltam félbehagyni (mert elvem, hogy olyan könyvre, ami nagyon nem tetszik, még a várólistám csökkentése érdekében sem pazarolom az időm), Umberto Eco kifogott rajtam A prágai temetővel, így ezt az évet hivatalosan buktam. Az idei, 2014-es listával viszont úgy jártam, hogy elolvastam róla 9 könyvet, ami azért nem siralmas teljesítmény szerintem, de aztán a végére hagyott angol nyelvűek egyikével, nevezetesen egy Barbara Pym kötettel úgy megakadtam, hogy máig ott fekszik félig elolvasva a komódon. Ezt valamikor a közeljövőben (de nem valószínű, hogy még az idén) befejezem, a maradék kettőnek viszont hozzá se fogok kezdeni záros határidőn belül. Így ezt az évet sem sikerült teljesíteni. De nem vagyok szomorú, hiszen szereztem egy fontos tapasztalatot, hogy ne erőltessem annyira az angol könyvek olvasását, mert minden igyekezetem ellenére nem tudom őket feltétel nélkül élvezni. Az utóbbi időben egyébként is örülök, ha egy magyar nyelvű kötet elnyeri a tetszésemet, úgyhogy mostanában nem én leszek az, aki kifosztja a bookdepót, az biztos. Éppen ezért a 2015-ös listában nincs is ilyen jellegű könyv, és azt hiszem megpróbáltam meglehetősen biztosra menni, olyan könyveket válogattam, amelyeket nagy valószínűséggel nem csak elolvasni, de élvezni is fogok. Itt megnézhetitek a virtuális polcomat, fentebb pedig látható a könyvkupac, amelynek január elsejétől nekirugaszkodom majd.

Igazándiból nem ez volt az első találkozásom a szerzővel, mert tavaly a Könyvfeszten volt szerencsém élőben is megtekinteni Parick Nesst, és így kiderült, hogy ő nem csak rendkívül népszerű ifjúsági író, hanem egy jóképű, szimpatikus fiatalember is. Ettől persze még nem rohantam fejvesztve a könyveit beszerezni, valahogy túl komornak, nem nekem valónak találtam őket. Aztán jött ez a daruasszonyos, mint első felnőtteknek írt regény, tetszett a borítója meg a fülszövege, bent is volt a könyvtárban, tehát semmi sem állta többé útját, hogy Patrick és én végre megismerkedjünk egymással. Azt rögtön levettem, hogy jól ír a srác, és mivel a kezdeti misztikus részt igen hamar követte egy hétköznapi vicces, úgy éreztem ez nekem való lesz. Sajnos aztán egyre több és követhetetlenebb volt a misztikus, és egyre kevesebb az aranyos csetlő-botlós, így bár lekötött végig (kíváncsi voltam a végkifejletre, amivel aztán sajnos nem voltam teljes mértékben kibékülve), mégsem lett ez a regény a szívem csücske. Volt jó pár szimpatikus és kevésbé szimpatikus figura, remek jellemrajzok, de amikor az ember épp kezdett volna elmerülni a történetben, izgulni a szereplők sorsáért, valahogy mindig kizökkentett a japános, népmesés, költőibbnek szánt, de inkább csak művészieskedő részekkel. Valahogy a többi könyvét inkább ilyennek képzelem, ezért nem is kaptam hozzájuk továbbra sem kedvet, viszont ha egyszer tudna írni egy egész könyvet mindenféle misztikum nélkül csak simán párkapcsolati zűrökről, munkahelyi viszályokról, szellemesen, amolyan Nick Hornbysan, akkor ezt az első találkozást követhetné talán még egy igazán kellemes második is, aztán meg majd meglátjuk. ;-)

2014-es Európa kiadás,  a városi könyvtárból kölcsönözve. Puha fedeles, de nagyon strapabíró és igényes, szépek a borítón a színek, illik a rajz a történethez.

Régen olvastam már Gavaldától, ezért nagyon vártam már ezt az új kötetet, mert ha valaki egyszer olyat ír, mint az Együtt lehetnénk, akkor az ember utána minden új könyvénél reménykedik, hogy hátha ez most megint ugyanaz az érzés lesz. Sajnos ez erről a regényről, vagyis bocsánat, két kisregényről nem mondható el. Bár a második egy fokkal jobban tetszett, ott már lényegesen több igazán gavaldai elem feltűnt, de ez sem tudta feledtetni, hogy az első meg igazán idegesített. Leginkább az, hogy történetileg tiszta Együtt lehetnénknek éreztem, csak rövidebben és rosszabban, és még igazán olyan jó hangulatok, szép leírások sem voltak, amelyekkel Gavalda le tud venni a lábamról. Arról nem is beszélve, hogy attól még hogy vulgárisan beszélünk, nem leszünk művészibbek, ezt megtanulhatnák már a szerzők. Nem mondom, hogy nálam nem röppen el olykor egy-egy csúnya szó, de a romantikus hangulatot azért nagyon meg tudja törni az ilyesmi. Lehetnék persze elnézőbb az egész kötettel szemben, és mondhatnám, hogy a második azért egész jó volt, meg a mai felhozatalt tekintve kincs egy ilyen olvasmányos könyv, de valahogy annyira nem volt benne semmi új, semmi világmegváltó, hogy inkább hiányérzetem volt csak, nem olyan jó takaró alá kucorodós érzésem, amiben reménykedtem, hogy igen, ezt most olyan jól megírta, annyira nekem írta Gavalda. Szóval az utóbbi két olvasmányomat összehasonlítva nekem most sokkal jobban bejöttek Parsons történetei mint Gavaldáé, de utóbbitól sem zárkózom el hosszú távon, hátha egyszer megint előjön valami zseniálissal.

2014-es Magvető kiadás, kedves ismerőstől kölcsönözve. Tetszik a kötet, helyes a védőborító, meg alatta a piros vászon is illik a kanapémhoz.

Tavaly repültem először, azóta összesen négy utat tudhatok magam mögött, és szerencsére rögtön megszerettem ezt az egészet. Szeretem a reptereket is, bár nem sok tapasztalatom van még e téren, úgyhogy a Heathrow-n sem jártam még, de az jó érzés volt, hogy szóba jött a könyvben az Arlanda, a stockholmi repülőtér, amihez meg már volt szerencsém. Parsonsról írtam nemrégiben, nem olyan nagy lelkesedéssel, úgyhogy félve vettem a kezembe ezt a kis novelláskötetet is, de több okból is, ez most jólesett. Nem vagyok novellarajongó, sokszor erre is fogom, ha egy-egy ilyen gyűjtemény nem tetszik, de most jó volt olvasni ezeket a rövidke, kompakt kis történeteket, jó volt felfedezni a sztorik közötti összefüggéseket. Egyébként is szeretem a szívhez szóló, de nem giccses történeteket, egy borús novemberi napon, karácsony közeledtével meg különösen szívesen olvasok ilyesmit. Arról meg nem is beszélve, hogy mennyire nehezen találok mostanában olyasmit, ami igazán magával ragad. Parsons repteres történeteinek ez most sikerült, még akkor is, ha voltak benne hajmeresztő fordítási és/vagy szerkesztési hibák, de ezek fölött most nagyvonalúan szemet hunytam, és hagytam magam sodortatni az életképekkel, emberi sorsokkal. Mert Parsonsnak most sikerült egészen röviden és tömören, mégsem felszínesen nem csak hétköznapi vagy különleges reptéri szituációkat, hangulatokat, hanem egy-egy odavetett szóval, remek jellemábrázolásokkal egész sorstörténeteket bemutatnia. Jó lenne, ha tudná ezt egyszer még regényben is, én szívesen olvasnám.

2012-es Európa kiadás, a bácsai könyvtárból kölcsönözve. Szép kis kötet, tetszik ez a sárga a feketével, egyszerű, ízléses. Kemény táblás, kis alakú, normális méretű betűkkel, jó kézbe venni, jól olvasható.

Igazándiból már kamasz szoba, hiszen egy 12 éves leányzó birodalma. A fő csapásirányt itt a nagy baglyos kép jelentette, amit már valamikor a tavasszal beszereztünk, és ehhez jöttek aztán színben a párnák, a falak, az ágytakaró. A bútorok mind megvoltak már, csak a forgószék új. Szeretett volna a gyerek új íróasztalt is, de szerintem, még ha nem is annyira dizájnos, ez egy nagyon jól használható íróasztal, és legalább nem mindegyik bútor fehér. A falak színével mostanra megbarátkoztam, bár a zöldet biztosan lecserélem a következő festésnél. Összhatásában szerintem jó lett a szoba, egy nagy szőnyeg hiányzik még innen is, de még nem döntöttük el milyen legyen, meg egy fali olvasólámpa és akkor az állólámpa átmehet a nappaliba.

A hálószoba fala végül fehér maradt, de hosszú távon el tudok majd képzelni neki valami kis homokszínt, vagy valamilyen a madaras képhez illő zöldet vagy kéket. Még kell rajta alakítgatni, a komódok fölé könyvespolcokat szeretnék, a szürke fogasra meg mindenféle kis díszeket, de nagyjából egyelőre összeállt a kép, és szeretem ezt a szobát, mert olyan jó kuckós, megnyugtató, igazi hálószobás számomra.

Nehéz egy nagyon nekem való könyv után újra tiszta lappal indulni, most valahogy úgy vagyok, hogy belekapok ebbe is meg abba is, de nem érzem sehol magam annyira komfortosan mint a Rosieban. Gabrielle Zevin Egy könyvmolyának is talán ez nem használt, hogy egy ennyire jó könyv után jött, és így nem hozta a formáját. Vagy talán egyébként sem nyűgözött volna annyira le, ezt már sosem fogom megtudni. Mindenesetre legalább végigolvastam, és ez manapság nagy szó, de egy ilyen címtől és témától én többet vártam volna. Mert mennyire jó már, ha magadról olvashatsz? És ha egyik megkülönböztető jegyednek tekinted, hogy sokat olvasol, nyilván számítasz rá, hogy ismerős világba kerülsz egy könyvmolyról szóló  regényben. Na, én ezt nem annyira éreztem, ezt az otthonosságot. Nagyon sok jó hangulat volt benne, egy-egy felcsillanó sziporka, de egy igazán felejthetetlen könyvhöz nekem most jóval több kellett volna. A közepéig nagyon olvastatta magát, aztán amikor megéreztem, hogy a könnycsatornáim meglehetősen direkt módon való ingerlésére fog kimenni a játék (amit kevés kivételtől eltekintve nem szeretek), kezdtem ideges lenni. Lehetett volna ezt elegánsabban szerintem, kevesebb tragikummal, picit több irodalmisággal és finesszel, és akkor gazdagabb lennék még egy hatalmas élménnyel. De hát ne legyen az ember telhetetlen, nem minden bokorban teremnek kedvencek, főleg ha az olvasó kezd olyan finnyássá válni, mint én. Azért nem beszélnék le senkit erről a könyvről, sok  mindenkinél be tud találni, és nem vesz el annyi időt az életünkből, hogy ne lenne érdemes próbát tenni vele. Ha pedig mégis bosszankodásba fulladna a dolog, én szóltam. 

2014-es Magnólia kiadás, kedves ismerőstől kölcsönözve. A borító eléggé gyerekkönyves jellegű, azért ennél komolyabb a könyv szerintem. Ráadásul túl puha is volt, én szeretem az ennél azért kicsit testesebb, jobban forgatható könyveket.

Azt gondoltam, az ilyen munkák, mint a térkövezés, már jutalomjátéknak számítanak, csak pikk-pakk lerakják, aztán meg milyen látványos. Ehhez képest a mi térkövünknek  nagyon kalandos volt a története. Már egy hónapja megtörtént az első lerakás, de visszaszedette a kivitelező, mert szerinte huplis volt. Lerakták még egyszer, még mindig huplis volt. Közben rájöttek, hogy nagy méretkülönbségek vannak a kövekben magasságilag, ezért nem tudják szépen lerakni. Reklamáltak a Leiernél, ekkor kaptak pár raklappal pluszban, hogy majd összeválogatják. Lerakták harmadszor is, de akkor meg a plusz kövek, amelyek a második szállítmánnyal érkeztek, feltűnően más színűek voltak. Na, erre már én is azt mondtam, hogy ez így nem maradhat. Megint reklamáció, amelynek folyományaképpen lecserélték az összes követ, és lerakták negyedszer is. Mondtam a kivitelezőnek, hogy akármilyen lesz, nekem vissza ne szedesse még egyszer, mert már szeretnék ráállni az autóval, meg ha jön a hideg (szerencsére, úgy néz ki, nem) akkor meg be a garázsba. Úgyhogy a térkő kész lett, szerintem szép is, bár ezek után már mindenhol huplit lát az ember (megjegyzem, más térkövében is). A képen látható még, hogy sok minden történt az utóbbi időben: leszínezték a házat, megépítették a kukatárolót, nagyjából elkészült a kerítés, csak a kapuk hiányoznak, megtörtént a tereprendezés is, úgyhogy már csak egy-két apróság, és kész a ház. A jó időnek köszönhetően ültettünk már egy-két növényt is, de a kert, az majd még egy új fejezet lesz.

Hagyományosan wellness-hotelben töltöttünk egy pár napot az őszi szünetből, és a választás idén a siklósi Hotel Castellora esett, egyrészt mert közel van Szekszárdhoz, tehát tesóméknak nem kellett annyit utazni a babával, másrészt mert tetszettek az enteriőrjei a netes képek alapján, harmadrészt pedig kedvező áron jó csomagot ajánlottak. Október 23-án  két órakor érkeztünk, elfoglaltuk a szobát, és mentünk is fürödni. A fürdőben sajnos rengetegen voltak a hosszú hétvégére való tekintettel, ez végig probléma volt, kivéve reggel, amikor a külsős vendégek csak 10 után jöhettek be, addig 9-től (mert kb. addigra végeztünk a reggelivel) miénk volt a pálya. A sokadalom ellenére azért mindig volt hely a szaunában, viszont a fekvőágyra vadászni kellett, és a medencékben is volt egy kis hering feeling. A szoba viszont nagyon kényelmes volt,és az egész szálloda art-deco stílusa nagyon tetszett. Jó volt a kaja, kedvesek voltak a pincérek, családias volt az egész, mindig megvolt a foglalt asztalunk egy kellemes sarokban, Emma meg mászhatott a padlószőnyegen vagy verhette a kanalával az asztalt. Minden este volt élő zene, de nem nagyon táncoltak a népek, ezért mi sem, csak üldögéltünk és nézelődtünk, de teli hassal ez is jólesett. Koktélt nem ittam, pedig ilyenkor mindig szoktam, de egyszerűen a nagy zabálások után már nem fért belém, úgy látszik, megy össze a gyomrom. Volt moziszoba, ami egy nagyképernyős tévét jelentett meg pár dvd-t, de mivel Katinka annyira szeretett volna egy ilyen délutánt, ezért megnéztük az Ördög Pradat visel című opuszt, amit ő még nem látott. Én most majdnem jobbnak találtam, mint amikor először láttam, jól illeszkedett a punnyadós, "nézzünk ki a fejünkből a jó melegben, miközben kint gomolyog a köd" hangulatba. Aztán szombaton, amikor már kisütött a nap, megnéztük a siklósi várat is, ami kiállításilag elég gagyi volt, viszont szép a környezet, kellemes ott sétálgatni. Vasárnap aztán kipihenten, kisimulva, két kiló túlsúllyal távoztunk, és ismét megállapítottuk, hogy mennyire fel tud tölteni ez a pár nap lazulás.

Tudom, hogy korai még kiosztani ezt a kitüntető címet, de lesz még majd úgyis év végi elszámolás, majd ott pontosíthatok, ha akarok, egyelőre viszont muszáj valahogy egészen ütősen kifejeznem, hogy mennyit jelentett nekem  Graeme Simsion regénye, A Rosie-projekt. Bár voltak idén is jócskán jó könyvek, de igazán hosszú idő óta ez az első, amire azt mondhatom, hogy igazán megérintett, igazán nekem való. Összefüggésbe hozható ez azzal is, hogy az idei év nagy felfedezettje sorozat fronton az Agymenők, ahol Sheldon a kedvencem, a Rosie főszereplője, Don pedig teljesen őt juttatta eszembe. Mintha az ő hangját hallottam volna, az ő szófordulatait, elméleteit visszhangozta volna Don. Ez persze akár már kimeríthetné a plagizálás fogalmát is, ha emellett Don nem lett volna  megkapóan emberi is sok tekintetben, és számomra tényleg hihető volt, hogy Asperger ide, Asperger oda, mégiscsak kialakulhatnak azok az emberi viszonylatok, kapcsolatok közte és a többiek között, amelyek aztán a regény fő vonzerejét adják. Mert nincs annál jobb érzés, legalábbis számomra, ha egy szimpatikus főszereplő oly sok küzdelem után végül mégis csak révbe ér. Ilyen értelemben persze mondhatjuk, hogy meglehetősen kiszámítható a történet, de van benne azért elég csavar és mélypont, hogy az ember várja a happy endet, hogy végre elsimuljanak a hullámok. Simsion nagyon jó stílusban, nagyon jó dinamikával tálalja, ha nem is a legeredetibb, de mindenképpen figyelemre méltó ötletét, ezzel, nekem legalábbis, az idei év olvasással töltött idejének legkellemesebb perceit okozva. 

2014-es Libri kiadás, kedves ismerőstől kölcsönözve. Nem voltam soha különösebben oda a pirosért, de mostanában egy piros kanapé boldog tulajdonosaként már máshogy állok ehhez a színhez, úgyhogy itt is tetszett, a grafika meg különösen, a kemény borítóval meg a szövetkönyvjelzővel együtt. Ezt a könyvet akár a polcomon is le tudnám képzelni, ha lesz majd szabad polckapacitásom újra.

Mostanában jó kis krimik kerülnek az utamba, az utóbbi idő nagy élménye volt Rowling Kakukkszója, most pedig Sophie Hannah Poirot-története bűvölt el teljesen. Féltem a dologtól ez esetben is, mert el nem tudtam képzelni, hogy valaki tud úgy írni mint Agatha Christie, de Hannah tökéletesen teljesítette a feladatot, fenomenálisan hozta Christie stílusát, történetvezetését. Hihetetlen, hogy mennyire úgy beszéltek, úgy viselkedtek a szereplők, mint Christie könyveiben, olyan volt a világlátásuk, az erkölcsi ítéleteik, az egész Christie-univerzum minden kis nüansza a helyén volt. Nem mondom, hogy hátast dobtam a megoldástól, de azért csavaros volt és izgalmas, a hangulat meg mindent vitt. Hosszabb volt, mint egy átlagos Christie-regény, de egy pillanatig sem unalmas, nagyon olvastatta magát. Azt hiszem, teszek egy próbát a szerzővel saját jogon is, és akkor kiderül, hogy csak nagyon jól utánoz, vagy egyébként is ügyes. De ha ebből a próbálkozásból sorozat lesz, azt csöppet sem bánom, az új részekre várakozván meg 2015-ben nagy Agatha Christie-újraolvasást tartok.

2014-es Európa-kiadás, kedves ismerőstől kölcsönözve. Kellemes, elegáns borító, jól forgatható formátum, igényes tipográfia.

Készítettem egy képet az étkezőről, ahol látszik a nappali és a konyha is. Ide szeretnénk majd egy nagyobb asztalt és új székeket, mert bár én ezeket nagyon szeretem, a férjem kényelmetlennek tartja őket. A székekhez való tálaló is szanálásra került (majd megy a Balatonra, ha lesz nyaralónk), mert megsérült a költözés során, meg a férjem azt se szerette igazán. Szerintem nagyon jól mutatott volna a régi is ott a sarokban,de meg vagyok elégedve ezzel az új IKEA-ssal is, jól passzol a lakásba. Kicsit filigránabb mint a másik, de azért sok minden elfér benne.

Akkor itt az első kép a berendezésről. A nappali már nagyjából összeállt, tegnap húztam fel a vadiúj huzatokat, és odáig vagyok a piros kanapétól. Hosszú távú terv, hogy több könyvespolc kellene, de sajnos ezt a fajtát már nem lehet kapni, úgyhogy ezen még agyalnom kell. Végig a fal mellett szeretnék könyvespolcokat, és akkor az egész berendezés eltolódna a terasz felé, mert ott van még hely. Aztán kell még egy szőnyeg is,  kettőt néztem ki: vagy ez, vagy ez. Az IKEA-s lényegesen olcsóbb, a másiknak viszont talán nem olyan kényes a színe. A legnagyobb kedvenc ebben a helyiségben pedig egyértelműen a füles fotel, amiben isteni jól lehet olvasni, szunyókálni meg tévét nézni, és küllemre is nagyon tetszetős.

Szokott a Nők Lapja végén lenni egy-egy interjú mindenféle híres emberekkel, és ott általában felteszik a kérdést, hogy kinek a tehetségét irigyled. Én most a Kakukkszó elolvasása után egyértelműen úgy gondolom, hogy Rowling tehetségét irigylem. Mert az már tényleg elképesztő, hogy valaki három különböző műfajban tud zseniálisat alkotni. Bár az Átmeneti üresedésnél picit húztam a számat, de azért ott is érződött, hogy ez a nő nagyon tud írni, de hogy a krimit is ilyen jó keni-vágja, azt megmondom őszintén, nehezen hittem. Nem egy gyorsan olvasható Agatha Christie, az biztos, nem egy megszokott dolog ebben a műfajban ez a féltégla terjedelem, de Rowling annyira jól keverte a kártyát, annyira jó hangulatot teremtett, hogy szívesen olvastam volna akár kétszer ilyen hosszan is. Így viszont a folytatásokat várom, remélem, lesz belőlük számtalan, mert nagyon a szívemhez nőtt ez a kis nyomozócsapat, Cormoran és az ő segédje (titkárnője) Robin. Remélem nem fullad majd ismételgetésbe és unalomba a dolog, mint egy-két az utóbbi években olvasott sorozat esetében, mert azt nagyon sajnálnám ilyen erős kezdés után. Kell szerintem egy ilyen jól olvasható, mégis igényes, klasszikus krimi-sorozat a piacra, úgyhogy Rowling ismét jó lóra tett.

2014-es GABO kiadás, kedves ismerőstől kölcsönözve.  Szép ez a kiadás, nagyon hangulatos a borítón a kép, jók a színek, klassz az egész kívül, belül.

Holnap költözünk. A kinti rész még korán sincs kész, de azért ott is haladtunk egy kicsit: előkészítették a térkövezést meg a terasz betonozását, felrakták, de aztán estére le is szedték a külső párkányokat. Én igazán nem vagyok egy macerás ügyfél, az előszoba átfestetésén kívül ez az egy volt eddig, amit megléptem, ugyanis annyira rondák voltak a fekete műanyag végzárók az antracit alumínium párkányhoz, hogy azt mondtam, ez így nem maradhat, ki kell cseréni. Persze ez most megint plusz költség és mennyi ilyen van most, tényleg teljesen legatyásodik az ember egy építkezés végére, bármennyire is igyekszik előre tervezni. Ami nagyon fontos volt, hogy majdnem kész a parketta (szombat délelőtt még a költözéssel párhuzamosan megcsinálják a maradékot), felrakták a zsaluziákat, és ma estére remélhetőleg a villanyszerelők is végeznek a szerelvényezéssel. Délelőtt voltunk takarítani anyósomékkal, beüzemeltem a kávéfőzőt, használtam a vécét, és kezdtem magam egészen otthon érezni a házban.

Nagy tanulsága számomra a festésnek, hogy ne válassz netes színskáláról, mert nem az lesz a végeredmény, amit vártál. Hónapokig agyaltam, nézegettem a Dulux honapot, és kiválasztottam ezt a kéket, meg a hozzá ajánlott zöldet. Úgy volt, hogy az előszobába megy az egyik falra zöld, az hálószobákba meg egy-egy falra zöld meg kék. Viszont amikor kifestették az előszobát és megláttam, rettentően erősnek és vibrálónak éreztem a zöldet, így átfestettem fehérre. Katinka szobájában maradt az eredeti koncepció, neki tetszik, én is próbálom megszokni, meg majd biztos másképp mutat a fehér bútorokkal. De most őszintén: összehasonlítva a honlappal szerintem ezek a színek tök mások.

A mi szobánk is fehér maradt, csak a vendégszobába mertem még egy falat kékre festetni.

Aminek viszont nagyon örülök, hogy a táblafesték szuper lett, már kis is próbáltam, rajta a tegnap beszerzett krétát.

Kép innen. 

Mindig jó szívvel voltam Móra iránt, hiszen onnan fogva, hogy hallgattam lemezen a meséit, aztán olvastam a Kincskereső kisködmönt (ami sokakkal ellentétben talán a legkedvesebb kötelező olvasmányom volt), a mai napig csak jó élmények értek vele kapcsolatban. Az is igaz, hogy már jó régen olvastam tőle, és nem is igen terveztem tovább mélyíteni ismeretségünket, ha nem ér a Molyon olyan impulzus, aminek nem lehetett ellenállni, így a vademberről szóló történeteket tartalmazó kötet legközelebbi könyvtárlátogatásomkor jött velem haza. Be is váltotta a hozzáfűzött reményeket: vicces volt, szellemes, mélyen emberséges, tele kis szúrásokkal a politikát illetően, és mindenek előtt tele szeretettel az unoka, a család iránt. Mórát olvasva azt gondolja az ember, hogy jó lenne így élni, ilyen becsületesen, erkölcsösen, mégis liberálisan, telve öniróniával és szeretettel. A könyvtárból egy olyan kötetet sikerült kihoznom, amelynek második részét a Nádihegedű című gyűjtemény képezte. Ez sem volt rossz, de itt már néhol elkalandoztak a gondolataim, nem kötöttek már le maradéktalanul a történetek, viszont itt is volt sok megmosolyogni-, meghatódnivaló részlet. Összességében azt hiszem jó lesz megjegyezni, hogy Móra nagyon jó lélekbalzsamnak, hatékonyan tudja ellensúlyozni a stresszt, és segít rávilágítani arra, hogy mi az igazán fontos az életben.

A Szépirodalmi Könyvkiadó 1981-es kiadása, a városi könyvtárból kölcsönöztem. Nem különösebben mutatós, konzervatív kiadás, gondolom úgy gondolták, hogy egy ilyen klasszikus sorozathoz ilyen külső illik. De legalább jól forgatható, kellemes nagyságú, és időt álló is, a hosszú évek során, számos olvasó után sem esett még lapjaira.