Le vagyok maradva a könyves bejegyzésekkel, mint a borravaló, úgyhogy most megpróbálom összeszedni magam, és visszamenőleg írni az elmúlt időszak könyveiről. Itt van elsőnek Jacqueline Winspear Maisie Dobbs-sorozatának első kalandja, amely az Ulpius könnyed krimijei között látott napvilágot már 2013-ban, de valószínű nem lehetett nagy siker, vagy nem tudom, mi történhetett, mert a második rész viszont csak idén jelent meg. Úgy vagyok ezekkel a sorozatokkal, amelyben önjelölt nyomozónők (Agatha Raisin, Daisy) derítenek fényt nem túl csavaros bűntényekre, hogy bár bizonyos addiktivitás felfedezhető bennük, vagyis újra és újra felmerül bennem, hogy kéne még ezekről a hölgyekről olvasni, mert kíváncsi vagyok a sorsukra, kriminek és úgy általában olvasmánynak viszont inkább a gyengébb kategóriába tartoznak, ezért próbálom inkább lebeszélni magam a folytatásokról, mert különben értékesebb olvasmányoktól veszik el az időt. Így voltam most ezzel a kötettel is, hogy bár a végén volt egy jó kis csattanó, és ez egészen érdekes megvilágításba helyezte a folytatásokat, ezenkívül stílusban is viszonylag elfogadható volt, de azért nem kellett különösebben nagy önmegtartóztatást gyakorolnom, hogy  ne szaladjak a könyvtárba a következő részért. Nem volt úgy igazán semmi eredeti benne, bár főúri házakról mindig szívesen olvasok, itt nem volt semmi plusz, amitől elaléltam volna, a háború meg nem annyira érdekel, úgyhogy ha nem is untam, semmiképpen sem éreztem sürgető vágyat, hogy faljam a lapokat. Szerencsére ez egy rövidke, egyszeri szórakozásra szánt könyvecske, annak meg jó volt, de néha tényleg azt gondolom, hogy csak vesztegetem az időmet ezekkel. Szerencsére nincs több ilyen jellegű sorozat, ami érdekelne, úgyhogy a feladat most csak az, hogy próbáljam legyőzni a kíváncsiságom, és ne hozzam haza a további részeket, mert úgy is csak bosszankodás lenne a vége.

2013-as kiadás az Ulpius-tól, a városi könyvtárból kölcsönözve. A kötet egész megjelenése, tipográfia, fejezetek, a szokásos, ezekhez a sorozatokhoz illő, ezt szeretem, könnyen olvashatóak, forgathatóak, ugyanakkor elég strapabíróak ezek a kötetek. A borítóképpel viszont (ami Agatha Raisinnél pl. mindig lenyűgöz) most nem voltam megelégedve. Rendben, hogy visszaadja a kötet hangulatának melankolikus sötétségét, de lehetett volna ezt szebben is, ez a kor rengeteg gyönyörűséget kínál képileg, hangulatilag, és én ezt szeretném látni a borítón is. Persze leginkább ezt szeretném olvasni belül is, de ez már más kérdés.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.