Majdenm tíz éve jelent meg utoljára könyve Lugosi Viktóriának, és bár olykor feltűnt a neve bizonyos antológiákban, meg csinált mindenféle érdekes dolgot, azért az ember azt hihette, hogy regényt lehet, hogy nem is fog írni már többet. De persze azért az olyanok, mint én, akiknek tetszett az Ajvé és a Dafke, remélték, hogy mégis. És a 2018-as év el is hozta nekünk a Vándorhomárt, ami nem mondom, hogy tökéletes, de azért igazi jófajta szépirodalom, olyan, amit a szerzőtől várt az ember. Megint ugyanaz a Szabó Magdára hasonlító stílus, az emberi sorsok, kapcsolatok torokszorító leírása, olyan mélységekkel, hogy az ember beleszédül. Valahol olvastam nemrég, hogy azért szeretünk olyan történeteket olvasni, ahol az emberekkel tragédiák történnek, mert akkor a mi kis hétköznapi problémáink eltörpülnek melllettük. Itt most valahogy ezt éreztem én is. De azért a kis viráglelkemnek hiányoztak a magasságok is, ha nem is happy end, de valamiféle megváltás a végén, amikor a szálak összeérnek. Persze gondolatban kisakkoztam, hogy mit lehetett volna ebből kihozni, és talán nem is baj, hogy nem írta le ezt Lugosi, csak ráhagyta a képzeletünkre, vagy talán, ami most hirtelen jutott eszembe, hogy jó lenne egy folytatás, ahol valahogy megmentődnének ezek a boldogtalanságra ítélt szereplők. Akárhogy is, akármit is, jó lenne, ha írna még nekünk a szerző, mert sűrűbben is tudnám olvasni a regényeit.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.