Európa és Magyarország folyamatos elhülyülését látva, mostanában egyre többet gondolok arra, hogy milyen jó lenne skandinávnak lenni, nem is a tejjel-mézzel folyó Kánaán miatt, hanem mert mintha lenne nekik valami biztos iránytűjük, hogy hogyan lehet és érdemes élni. Biztos ezért szeretem ennyire az íróikat is, gondolok most elsősorban Backmanra és a jelen bejegyzésben tárgyalt Jonassonra. Érdekes, hogy ilyen közel egymáshoz olvastam a könyveiket, biztos nem is véletlen, hiszen sokban hasonlít az én fejemben a két szerző. Mindkettőjük vicces könyveket ír, de mindig ott van a háttérben a tanulság, a lelki plusz is, bár Jonasson egy kicsit kevésbé romantikus vagy szívszorító, ellenben abszurdabb, bizarabb történeteket ír. Mindketten a harmadik magyarul megjelent könyvüknél tartanak, és az elsőt, az igazit, egyikük sem tudta eddig nálam felülmúlni. Viszont mindketten hozzák a megbízható formájukat könyvről könyvre, ezért ha könnyed, vicces, fordulatos olvasnivalóra vágyom, tudom, hogy hol keressem.

Itt írtam Jonasson első, itt meg a második könyvéről, sokat hozzátenni nem is tudok az ezekben a bejegyzésekben írtakhoz, mert habár a harmadik kötetében megint egy teljesen más alapszituációban találjuk magunkat, a felállás ugyanaz: furábbnál furább megállókon keresztül robog a történet a teljesen kiszámíthatatlan ámde megnyugtató végkifejlet felé. 

2015-ös kiadás az Athenaeumtól, saját példány. Jonassont csakúgy mint Backmant egységes borítókkal adják ki, és ez pozitívum, meg az is, hogy keménytáblásak a kötetek, csak az a baj, hogy számomra meglehetősen, khm, ízléstelenek. Fentebb látható egy szerintem sokkal esztétikusabb példány.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.