Volt egy röpke kis olvasási válságom, nem nagyon szokott velem ilyen lenni, de most egymás után két könyvet is (Hidasi Judit: Április út, Wilkie Collins: A fehér ruhás nő) félbehagytam, annyira nem kötöttek le. Aztán belelapoztam egy harmadikba is (Szabó Magda: Liber Mortis), de azt már lényegében el sem kezdtem, olvasatlanul megy vissza a könyvtárba. Enyhe pánikot éreztem, de aztán a Könyvszalonban felfedeztem Balázs Ágnes Lufi-sorozatának legújabb részét, és gondoltam majd azzal kúrálom magam. Be is jött, olyan jó volt végre olyasmit olvasni, ami igazán lekötött és tetszett.

Na, ezek után jött Julia Child könyve, még mindig enyhe félelemmel, nem szerettem volna, ha ez is a félretett könyvek sorsára jut. Szerencsére Julia olyan könnyedén, olvasmányosan ír, hogy rögtön magával ragadott a történet, habár a memoár műfaja őszintén szólva nem áll hozzám közel. A hasamat viszont szeretem, úgyhogy ha nem is fogok olyan minden részletben megkomponált vacsikat rittyenteni, mint amelyekről Julia ír, azért határozottan élvezettel olvastam az ételek leírását. A szerző roppant szimpatikus személyiség, tetszik a lelkesedése és kitartása, a hatalmas munkabírása, szorgalma, igényessége. De legfőképpen az hozta közel őt a szívemhez, hogy hozzám hasonlóan rettenetesen szeretett élni, és tudta élvezni az élet apró és prózai örömeit. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.