Gavaldával eddig is ellentmondásos viszonyban voltam, mert az Együtt lehetnénk és a novelláskötete nagyon tetszett, a többit meg inkább ne említsük, egyik sem hagyott nagy élményt maga után. Ez meg ugye nagyon vonzott már régóta a témája miatt (vidéki birtok, sok gyerek, nyami), be is került a várlólista-csökkentő projektbe.

A sztori lényege nem sokban különbözik Gavalda többi írásművétől, és ez a mondanivaló, hogy minden bánat és sérülés után sincs késő újrakezdeni, mindig vár a vigaszág, ez az, ami miatt végső soron mégis csak inkább szeretem a szerzőt mint nem. Még akkor is, ha nem tudja eldönteni magáról, hogy ő most igényes szórakoztató irodalmat ír, vagy romantikus szépirodalmat, ebben a regényében nekem így tűnt legalábbis. Mit szenvedtem az első résszel (és ahogy hallom nem csak én), mert egyszerűen csakúgy mint a főhős, nem találtam a helyem, nem volt komfortos elmerülhetnék érzésem, hanem folyamatosan kapkodtam a fejem a mindenféle mesterségbeli trükkök láttán. Na, én nem ezt várom Gavaldától, hanem a könnyen olvasható, könnyen felfejthető, mégis mélyen megérintő szöveget, ahogy az Együtt lehetnénket megírta. Plusz pont a könyvnek egyébként, hogy a vége felé az egyik jelenetben egyszer csak ott vagyunk Franck éttermében, és ott az édes kis Philou, na ez minden pénzt megér.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.