Még mindig vannak lemaradásaim Szabó Magdából, pedig nagyon szeretem őt olvasni. Érdekes, hogy nem vágytam mostanában megrendítő, megrázó olvasmányra, ez a kötet mégis elemi erővel vonzott, nagy katarzist vártam tőle. Új kedvencet azért nem avattam, de nagyon magával ragadó olvasmány  volt, kiváló szereplőkkel, feszesen megírt történettel. Vékonyka kis kötetben a tömény valóság, sorsok, évek, bánatok. Olyan indulatokat váltott ki belőlem egyes szereplőkkel szemben, hogy szerettem volna, ha egészen nyilvánvalóan, népmesei módon megbűnhődnek, és mivel ez elmaradt (persze értem én, hogy nem lehet ilyet), egy kicsit azért kielégítetlenül tettem le a kötetet. Igazándiból olvastam volna még tovább, hogy kivel mi lesz végül, de ezt már az én képzeletemnek kell kitervelnie, úgyhogy azt hiszem elfoglalja még egy ideig a gondolataimat ez a történet.

2017-es UPDATE: A Jaffa sorozatában ez a regény is kapott modern borítót, de engem még mindig nem győzött meg igazán ez a képi világ. Viszont azt meg kell hagyni, hogy legalább egymáshoz illenek a borítók, ami nyilván nem hátrány egy ilyen sorozatban. Meg persze depresszív regényhez, depresszív borító dukál, értem én.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.