Simenon, csakúgy mint Agatha Christie, akkor is nagyot alkot, ha elhagyja a krimi szigorúan vett határait. Mert az igazi nagybetűs Író, aki mestere a tollnak, minden sztoriban otthagyja a maga kézjegyét. Simenonnál ilyen a töredezett, szikár próza, és a sötét, nyomasztó hangulat. Meg persze a bőréből azért ő sem tud kibújni, hiszen ezeket a történeteket is a bűn, a sokszor bűncselekménybe torkolló emberi konfliktusok uralják.
Mivel a fülszöveg említi a könyvből készült filmet, én végig láttam magam előtt a képsorokat, Alain Delonnal és Simone Signoret-val, és éreztem az illatokat, a hőséget és a langyos esőt. Simenon rendkívül plasztikusan ír, az ember benne él a történetben, megtanul a szereplők fejével gondolkodni. Nehéz, gyötrelmes sorsok ezek, amelyekről Simenon ír, hosszabban talán nem is szívesen olvasnél róluk, de így ez a vékonyka kis kötet, pont elég arra, hogy egy pillanatra megálljunk és elgondolkodjunk, milyen lehetett ott és akkor élni.
A végére még csak annyit, hogy bár nem vagyok borítómániás, ez most megint valami gyönyörűség ezekkel a zöldekkel meg sárgákkal (élőben még szebb az árnyalata, mint itt a képen), a fehér meg a kedvenc színem, úgyhogy imádom nézni a könyvespolcomon, ahogy sorakoznak ezek az elegáns kis kötetetek.