Ezt a regényt a várólistám csökkentéséhez vállaltam be, mert már időtlen idők óta ténylegesen ott várakozott az éjjeliszekrényemen, de valahogy soha nem éreztem igazi indíttatást hozzá. A várakozásaim be is jöttek, abszolút nem tudott magával ragadni a történet, a szereplők, úgyhogy fenyegetett a veszély, hogy szégyenszemre abbahagyom. Ha nem lett volna a várólista-csökkentési projekt, biztosan így is teszek, így azonban többek tanácsára úgy döntöttem, hogy szépen lassan, apránként olvasom el, minden nap egy-egy oldal, aztán később minden befejezett könyv után egy fejezetet, aztán amikor kezdtem a végére érni, elkezdett izgatni a történet, és akkor az utolsó száz oldalt megint lenyomtam egybe. Persze kár volt a nagy sietség, mert igazán a finisben sem történt semmi érdekes, valahogy maradt a tömény unalom, ami az egész könyvet belengi. Persze értem én, hogy többek között ezt a nihilizmust akarta Arno Geiger kifejezni, de azért erre építeni egy regényt, enyhén szólva is kevéske. Egy- két szép lírai, esetleg mulatságos résztől eltekintve nem nagyon találok semmit ebben a kötetben, ami megmagyarázná a Német Könyvdíjat, még a tragikus részeket is annyira félvállról kezeli, hogy az ember még egy jót szomorkodni sem tud. Nem mintha ez célom lenne, de valahogy mostanában ilyen lehangoló könyvek találnak meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.