Nehéz szívvel álltam neki Polt felügyelő kalandjainak első részét olvasni, mert a férjem végig sóhajtozott, amikor olvasta, hogy mennyire unja. Pedig olyan régen szerettem volna olvasni, gondoltam magamban, és most tessék... De azért nem kell megijedni, elöljáróban legyen elég annyi, hogy kedves férjemmel (bocs, Tibor!) nem minden esetben egyezik a véleményünk a könyvek tekintetében sem. De hát így szép az élet, úgyhogy újsütetű tapasztalatom birtokában, a Stonernél már csak legyintettem, amikor meghallottam a sóhajtozást. (Persze a végső eredmény még várat magára, hiszen ezt a műremeket idén már nem valószínű, hogy sorra kerítem.)

A szerző: igazi joviális, osztrák öregúr. Cuki. :-)

Visszatérve Poltra: az osztrák krimiről azóta jó véleménnyel vagyok, amióta elolvastam Wolf Haas Brenner- történeteit. Persze Alfred Komarek regénye sok mindenben más, de ugyanazt a megbízható minőséget és egyediséget érzem benne, mint a másik sorozatban. Elsőnek vegyük a helyszínt: szerintem telitalálat ez a pincesor, persze ez nálam abból is fakad, hogy kiskoromtól kezdve életem része a bor, a pince, a présház. Nem csak szekszárdi lányként éltem meg ezt, hanem a nagyszüleim falujában, Györkönyben is pl. nagyon hasonló pincefalu van, mint Komarek könyvében, és ezáltal végig úgy láttam magam előtt a történéseket, mintha egy nagyon ismerős világban játszódnának, és az ilyesmit szeretem. Ehhez az alapfelálláshoz pedig nagyon illet az az idllien lassú, andalítóan lírai, melankolikus és filozofikus stílus. Persze elhiszem, ha valaki elretten ezt hallva egy krimi kapcsán, mert valami pörgősebbet vár, de nekem nagyon bejött, olvasgattam volna még tovább is ezekről az aprólékosan leírt hétköznapi eseményekről, mint amilyen pl. az újbor kóstolása. A főszereplő nagyon szimpatikus volt, olyan kis okos, de azért csetlő-botló, egy egyedülálló férfi, akinek a macskáját Czernohorskynak hívják, és aki talán megtalálja a párját majd a sorozat végére, hogy a romantikus lelkűek is örülhessenek az egyelőre ugyan halvány, de ígéretes szerelmi szálnak. Mindezek mellett pedig körüllengte az egészet valami egészen intelligens, fanyar humor. Abból, hogy a krimi részéről meg majdnem elfelejtettem írni sejthető, hogy nem ez volt hangsúlyos a kötetben, de persze azért elég korrekt kis sztori volt ezen a téren is, csak semmi nagy döbbenet meg erőszakhegyek, viszont csendes, szemlélődő nyomozás, és nagyon erős lélekrajzok. Azt hiszem, mostanra már kiderült, hogy mennyire érdekes kis gyöngyszem ez a könyv, tényleg mindenkinek ajánlom, aki a fentiek alapján indíttatást érez rá.

A györkönyi pincesor.

2012-es kiadás a Napkúttól, a városi könyvtárból kölcsönözve. Kár, hogy nem kemény táblás, de egyébként nagyon szép kis darab, jó ez az ízléses, visszafogott címlap, illik a könyvhöz, és egyértelművé teszi a böngészőknek, hogy ne várjon senki valami igazán kemény, skandináv vonalú rettenetet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.