A Mamó megint egy olyan könyv volt, aminek óriási elvárásokkal mentem neki, hiszen a molyon kvázi kultusz teremtődött köré. Gyakorlatilag nem volt ember, akinek ne tetszett volna. Máté Angi a meséivel engem is elvarázsolt már, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy ez lesz az egyik kötet, amit majd megveszek a Vásárolj két könyvet! - Kampány a magyar írókért esemény keretében.

Kicsit húztam-halasztottam a dolgot azért, mert valamilyen szinten könyvstopp van nálam érvényben, de aztán jött megint egy rajongó értékelés, és ekkor vettem egy nagy levegőt, és hirtelen felindulásból megvettem. Azon nyomban el is kezdtem az iskola melletti  parkban, ahogy a gyerekre vártam, és aztán mivel kis formátumú, könnyű kis  kötet, ott maradt a táskámban, aztán mindig akkor olvastam, amikor valahol várnom kellett. Mondjuk ez nem volt talán egy szerencsés döntés, mert többen írták, hogy magány, csönd kell a könyvhöz, és lehet, hogy igazuk van.

Máté Angi nyelvezete itt is zseniális, ez a legnagyobb erőssége szerintem a szerzőnek, és a történet sem rossz elgondolás mentén halad, ettől függetlenül én egy kicsit azért csalódottan tettem le, mert valami abszolút falhoz vágósan kedvencet vártam tőle. Még azt sem mondhatnám, hogy nem érintett meg, mert azért nem a kőszívemről vagyok híres, de valami, valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan mégis hiányzott. Az biztos, hogy mindenképpen szívesen olvasnék még a szerzőtől, a stílusa ugyanis nagyon nekem való.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.