Egyetemista koromban fedeztem fel Rushdie-t, akkor már túl voltam jó pár Márquezen, és örömmel észleltem, hogy a Sátáni versek botrányírója, hasonló stílusban ír. Az éjfél gyermekeivel kezdtem, ha jól emlékszem, aztán jött a Szégyen, máig ez a kettő a kedvencem a szerzőtől, a többi könyvben már valahogy nem sikerült megtalálni ugyanazt a hangulatot.

Azért csak kitartottam, és ezt a könyvét is beszereztem, pontosabban születésnapomra kértem, lassan három éve. Aztán valahogy sosem volt kedvem kézbe venni, mindig volt jobb, és ha nem jön a várólista-csökkentés, talán még mindig ott porosodna az éjjeliszekrényen sorsára várva. Sajnos, most hogy túl vagyok rajta, az is kiderült, hogy szintén nem véletlenül kerülgettem, elég nyögve nyelősen, hosszú ideig, meg-megállva olvastam.

A történet alapötlete nagyon jó szerintem, a Firenzébe szakadt mogul hercegnő meséjén keresztül ragyogó lehetőség nyílik a keleti és nyugati világ egyidejű bemutatására, a szerző valahogy mégis elveszik a szép szavakban, motívumokban, és nem marad más, csak egy üres lufi. Az elejét kifejezetten untam, aztán amikor jött a firenzei rész, egy kicsit felélénkültem, vártam, hogy majd most, de aztán csak csordogált tovább a történet, egyre több névvel, szereplővel, de valahogy mégsem állt össze kerek egésszé számomra, és így a könyv a felejthető kategóriában végezte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.