Úgy voltam ezzel a könyvvel is, mint a Kis kiruccanással, hogy rendben, szerzett egy kellemes délutánt, jó volt olvasni, de nem tudott semmi többet, magammal vihetőt adni. Pedig mára már megszoktam, megszerettem Gavalda stílusát, szívesen olvasom a vége-hossza nincs párbeszédeit, és imádom a hangulatot, amit teremt, ismét volt vidéki ház, pattogó tűz meg főzőcske. Nekem nem volt fura az após-meny beszélgetés sem, sőt nagyon jó, eredeti ötletnek tartom, amit Gavalda remekül meg is valósított, ami  a stílust illeti.

Igazándiból a regény mondanivalójával nem voltam kibékülve. Bármennyire is úgy tűnik, hogy Gavalda nem foglal állást, szerintem igenis leteszi a voksát Pierre mellett, ha csak az utolsó mondatot nézzük, meg azt, hogy végig az ő történetét halljuk, őt hozza közel hozzánk, teszi nagyon szimpatikussá.  Ez persze nem is baj, mert egyetértek, lássunk két oldalról egy szituációt, itt csak az a baj, hogy nem egy problémát látunk két megközelítésből, hanem két különböző dolgot próbál Gavalda egyenlővé tenni.

Nehogy már az jöjjön ki az egészből, hogy minden hapsi hagyja csak ott a feleségét, ha jön egy nagy szerelem, és ragadjuk meg az élet adta lehetőségeket, lehetőleg senki mással nem törődve, csak magunkkal, mert csak így lehetünk boldogok. Ez így nekem nagyon hamis, márpedig én más végkövetkeztetést nem tudtam levonni ebből a könyvből. Nincs az a pozitív útmutatás, ami megvolt az Együtt lehetnénkben, hogy bármennyit szenvedünk is, egyszer csak jóra fordul minden, és tudom, hogy sokaknak ez nyálas, de én igazán ezért szerettem meg Gavaldát, és ezt is várom tőle.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.