Nem olvastam még Alice Hoffmantól, pedig sok szól amellett, hogy ő egy nekem való szerző. A vélemények alapján jófajta szórakoztató irodalmat ír, női témákkal, igényes nyelvezettel, csipetnyi misztikummal. Talán az volt a baj, hogy nagyon nem tetszett az Átkozott boszorkák című film, ami az ő regényéből készült, valószínű ez tartott vissza hosszú évekig a  munkásságától. Meg persze azért mindig voltak olyan vélemények is, hogy túl romantikus, mégsem annyira szépen ír, úgyhogy valahogy félelemmel vegyes kíváncsisággal tekintettem eddig rá. Aztán jött ez a Gyönyörű titkok múzeuma, ami viszont már a címmel, aztán a borítóval, később a helyszínnel és a korral, végül pedig a jó véleményekkel mégis csak elérte, hogy kezembe vegyem az első Hoffmanomat. 

Így utólag azt mondom, kár volt annyira félni, teljesen olvasható, emészthető volt ez a regény. Az egekbe azért nem tudom dicsérni sem a stílust, sem a történetvezetést, ennek ellenére nagyon kellemes, hangulatos, korrekten összerakott könyv volt. Számomra azért nagyon nagy pluszt adott az élvezhetőséghez, hogy New Yorkban játszódott, a századelőn, és még ha közelében sem járt Helprin zsenialitásának (bár egy-egy csillogó félmondatban azért benne volt a reménység), mégis a Téli mesét juttatta eszembe, ami viszont az év nagy élménye volt. És azért Hoffman dicséretére legyen mondva, még ha alul is maradt az összehasonlításban, nem volt ordító és bosszantó a színvonalkülönbség, csak egy kicsit éreztem hiányérzetet, de ez az én problémám, hogy ha feljön az agyamban egy ilyen párhuzam, nem tudom az éppen olvasott könyvet önmagában kezelni. Mindenesetre Hoffman jól választott témát, azt becsületesen meg is írta, úgyhogy igazán nem tudok semmit felhozni ellene. És azért az is sokat elmond, hogy úgy tettem le a kötetet, hogy olvasnék még a szerzőtől, az mondjuk más kérdés, hogy egyéb műveinek fülszövegét olvasva egyelőre nem nagyon vonz egyik sem. Szóval egyelőre kicsit olyan langyos víz ez nekem Hoffmannal, de nem zárom ki, hogy ír még majd olyat, ami nagyon fog érdekelni.

2015-ös kiadás a Maximtól, kedves ismerőstől kölcsönözve. A borítója nagyon ízléses,  maga a kép, a színek, a betűtípus, mind csodálatos egységet alkot, és nem utolsó sorban abszolút illik a történethez. A Maximtól megszokott igényes puhatábla meg már csak hab a tortán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.