Általában jól bevált olvasnivalókat viszek a nyaralásokra, most is úgy gondoltam, hogy ilyen van nálam, amikor azt a Wodehouse könyvet vittem magammal Visegrádra, amiből itthon már pár oldalt olvastam. Egy idő után azonban annyira elkezdtem unni a Jill, a vakmerőt, hogy kénytelen voltam a vésztartaléknak magammal hozott kamaszkezelőhöz nyúlni, de az sem kötött le. Mivel férjem még egyáltalán kézbe sem vette a számára előirányzott könyvet, elcsakliztam tőle, és nagy reményekkel vetettem bele magam az új Gaiman-be, hogy akkor majd ez. Nem tudom, hogy az előzmények miatt, vagy tényleg ilyen jó (mondjuk mások véleményéből úgy látom, hogy utóbbi), mindenesetre nekem nagyon tetszett. Nem mondom, hogy az a fajta kedvenc könyv, amit majd nagy fokú nosztalgiával emlegetek később, de egy nagyon jól megcsinált kis regény, jó stílusú, kellemes hosszúságú, könnyen olvasható, hangulatos, letehetetlenül izgalmas. Nekem a vége felé már egy kissé sok volt a misztikum, de erre nem panaszkodhatom, hiszen Gaimant ezért szeretjük.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.