Most már a sokadik Westmacott kötet után (tulajdonképpen már csak kettő van vissza), bátran állíthatom, hogy Agatha Christie ebben a műfajban is maradandót alkotott, és aki szereti a krimijeit, stílusát, világlátását, az nem fog csalódni a lélektani regényeiben sem. Ez a regény nálam az eddigiek közül az előkelő második helyet szerezte meg, csak egy hajszálnyival maradt el a Távol telt tőled tavaszomtól, ami ugye mások szerint is a legjobb a Westmacottok közül.

A regény Dame Laurájában, aki pszichoguru nagyasszony, én magát a szerzőt láttam, Christie ugyanis hihetetlen éleslátással, biztos erkölcsi érzékkel az emberek veséjébe lát, csakúgy mint a regénybeli Laura Whitstable. Megmutatja, hogy miképpen tudjuk elrontani az életünket, és ezzel többnyire a hozzánk közel állók sorsát is, arról mesél, hogy nem biztos, hogy rendbe lehet tenni, ami elromlott, de mégis, a torokszorító történések ellenére is, érzünk valami enyhet adót, feloldozót, amikor becsukjuk a könyvet.

Én a Partvonal régebbi kiadású kötetét olvastam, aminek címlapfotóján az átlátszó fehér ruhát viselő hölgyet nem nagyon tudom hova tenni, sehogy sem passzol ez a borító a könyvhöz. Az új kiadás finom rajzolatú, kellemes színű borítói viszont nagyon tetszenek, szívesen látnám ebben a formában a sorozatot a polcomon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.